Május 12-én nem lesz Tekintetes Úr koncert. A világ minden bizonynyal túléli e sokkot, ám a történet érdekes. Az ember ilyenkor hónapokkal előre tárgyal, szervez, próbál, megállapodik, s erre kap egy telefont, melyben unott hangon arról értesíti őt a csapat basszusgitárosa, hogy „nincs kedve” fellépni.

A fickó választások környékén oson a kertek alatt, s csillogó szemmel dobálja be a röpcédulákat. „A magyarság”, „A nemzet”, „A haza”. Ezek főbb szavai. – Elvesztettük a választásokat – szólt minap. – Élni sincsen kedvem. – Én beszéltem rá, éljen még egy kissé, szaporodjon, azzal szolgálja a haza üdvét. – Sok kis csemete, sok büszke huszár! – csaptam hátba. Erre megnyugodott. Hát, ilyen ember ő. A magyarságért meghal, de a magyart nem tiszteli. S nemcsak ő ilyen. Ez egy külön embertípus, mely ideológiától független. Ifjúkorom hajnalán – a múlt évezredben – sokat jártam világmegváltók – anarcho-feminista vegetáriánus ökoszindikalisták közé. Ott utáltam meg a világmegváltást. Azok folyton aggódtak. – A fokföldi trockisták helyzete tarthatatlan! – ágált egy szemüveges. – Nem beszélve az ugandai munkásság sanyarú sorsáról! – így egy újgazdagcsemete. – No, és a grönlandi romák? – ugrott fel egy lapátfülű, ki még ráadásul selypített is. De a szomszéd öregasszony szemetét egyik se vitte volna le. Ha már mindenképp segíteni kell valakin. Nálunk meg összeül pár marha és elnevezi magát szittya-szövetségnek, meg egyedül hiteles tradicionalista nemtomminek, s abban éli ki magát, hogy lenézi az ellengittegyletet. A Szkíta-egylet nem áll szóba a Turul-frakcióval, a Hun-liga megveti a Kenéz-kopja társaságot. Basszusgitárosom tucatnyi magyar munkáját köpi arcul, de a Hiller miatt sírógörcsöt kap. Ha látnám értelmét, ezt mondanám: Előbb segíts a melletted álló magyarnak, aztán majd kiássuk Attila király sírját, meg fölavatjuk a nyékládházai Turul-emlékművet. Egy jó barátom szokta volt mondogatni, valaki minél nagyobb igazságos emberjogi humanistának vallja magát, annál nagyobb gazember. Szóval, mint mondottam, a koncert elmarad.