– Atyaég! – fakadtam ki ismerősömnek. – Nincs kedvem 11-kor megnézni valamit. Olyankor már aludni kell!

– Így van! – erősítette meg ismerősöm egészséges nézetemet. – Nem tud hazafelé egy konflist?

Búsan néztem magam elé. – Nem. Sajnos Rákospalotára olyan nem jár.

Eltöprengtem, míg a szomorúság hullámait engedtem lelkemen átáradni. Hová is változott a világ? Ifjúkoromban – melyet a bőrdzseki, az együtteses póló és a farmerkabátra felvarrt kacifántos és alig olvasható zenekari logó büszke viselése határozott meg – egy koncert 10-kor fejeződött be. Igen, kérem. Kőbányán, ahol Mutter-klub néven nyílt a nyolcvanas évek második felében punkzenei táncos klub, 10 órakor a technikus – akit akkor vén, szakállas hippinek gondoltam, pedig szerintem fiatalabb lehetett, mint én most – szépen kihuzigálta a zsinórokat, lekapcsolta az áramot, és ha a Kuss együttes nem fejezte be a „Kézigránát kell!” c. össznépi slágerének utolsó mondatát, akkor így járt, és befejezte a következő héten.

Létezett kérem alássan csendrendelet, és a felnőtt-társadalom – meg annak nyugalma – volt a lényeg, nem a taknyos fiatalság hőzöngéséhez kellett alkalmazkodni. Az alsó szint alkalmazkodott a felsőhöz, nem megfordítva, mint ma.

– Pedig, az nagyon uras lenne – jegyezte meg barátom, visszarángatva a nyolcvanas évekből a mába. Legalább Budán bevezethetnék újra. A kocsikat meg tiltsák ki. Egy választási programba ez simán beleférne. Sőt!

– Én ezt támogatom! – jegyeztem meg.

– Persze ezzel szemben mindig felhozzák, hogy sok lenne a lópiszok. Hát csak annyi konflis járjon, amennyi a XIX. században. Se több, se kevesebb. A többek maradjanak a fenekükön. Tesco a sarkon is van. Minek elmenni az Auchanba a város másik végébe? Érthetetlen ez a modern világ.

Pozsonyi Ádám