„A Parádét, úgy, ahogy van, be kell tiltani, s aki nem takarodik haza, arra lövetni. Ennyi.” (augusztus 27. 12.29) Ezt a praktikus tartalommal bíró mondatot írtam ki az iwiw nevezetű internetes portál nyilvános üzenőfalára, miután elolvastam a mások által odabiggyesztett szánalmas sopánkodásokat, mikkel az illetők a Parádé nevezetű csürhefelvonulás tapasztalatait kommentálták. „Mi az, hogy a XVI. kerületben nem lehet aludni, mert remeg az ágyam, és dübörög minden?” – hőzöngött egy kis naiva. „Én ki sem mertem lépni az oktogoni lakásból, a nagykapu alatt befolyt az emberi vizelet, miközben megállás nélkül be akarták törni” – sírt egy kiöregedett alternatív. „Kár, hogy nem ázott el tegnap a parádézó söpredék!” Kedves hölgyismerősöm már közelebb állt a realitásokhoz, s nem vette emberszámba a jelenlévőket. Ám értek komoly kritikák is. Kollégám egy laptól így vélekedett. „Ádám, ne légy már ilyen toleráns! Nem »ha nem takarodik haza« a parádézós véglény, hanem rögtön lőni rájuk.” Bevallom, kissé elgondolkoztam. Lehet, hogy puhulok? Lehet, kezd megfertőzni a nyugati kultúrmocsok és dekadencia? Mégis, hogy nézek majd gyermekeim szemébe? Apjuk megtagadta az erkölcsöt? Próbára teszem hát magam, határoztam el, azzal járni kezdtem a várost. A sarkon suttyót láttam suhogó joggingban. Adnék-e neki választójogot? – tettem fel magamnak a kérdést. Dehogyis adnék! – húztam össze zakóm elborzadva. – Elvenném jogait, segélyét meg szociális ellátását, éljen, ahogy tud. Arrébb egy padon részeg nyikhaj dagonyázott. Kezében pálinkásüveg. – Költenék-e egy ilyen rehabilitálására? – töprengtem. – Még csak az kéne! – horgadt fel bennem a moralitás. – Új börtönt építtetnék, ahová rögtön becsukatnám! A lépcsőn hajléktalan okádott maga alá. – Mit adnék az ilyennek? – vallattam bensőmet. – Ötven botütést! – nyugodtam meg erkölcseimben. Jó vastag husánggal. De utána két napig mehetne gyengélkedőbe a munkatáborban. Remélem, kollégám nem fed meg e gyengeségem miatt, de hát művész vagyok, romantikus lélek, s így megbocsátható némi elérzékenyülés.