Ott volt amúgy, ki szem-szájnak ingere: Petri György, György Péter meg Eörsi. Bárdos Deák, Müller és Víg Mihály. Balliberális tányérnyalók, akik egykor föld alattiak voltak, de ma már ez a póz nemhogy komikus, de szánalmas. Megjegyzem, véletlenül se voltak a meghívottak közt ilyenek, mint Nagy Feró, Waszlavik Gazember, Grandpierre Attila és még sorolhatnám, akik anno éppoly ellenzékiek voltak, mint Müller vagy Hajas, csak ugye ma nem ahhoz a „jól behatárolható körhöz” tartoznak.

De mondom, nem is ez itt a lényeg. Ami engem leginkább érdekelt, az ezeknek az embereknek a lelkivilága. Hogy ott belül mi játszódhat le. Ezt ők halál komolyan gondolják? Ezt az undergroundosdit? Müller, a Szigetes millióival, operaházi haknijával, meg miniszteri puszipajtáskodásaival?

Péter! Nem lehet valaki elnyomó és egyben elnyomott. Aki felül van, annak le kell mondania a plebejus pózokról. Tudom, ez szomorú, de mióta világ a világ, ez így van. Nem kell itt játszani az alternatívot, meg a föld alattit. Az bárhogy is erőlködtök, létezik, és létezni is fog. Nélkületek. Sőt, ellenetek. Hiába birtokoltok minden pozíciót, hiába van a kezetekben minden koncerthely, zenei csatorna és fesztivál. Mint anno, ’81-ben, amikor a komcsik veletek csinálták ugyanezt, és ti hangosan röhögtetek a Dinamit lázadásán, s azt mondtátok: állami rockzenekar. Nos, most ti vagytok az állami rockzenekar.

Kedves Ági, Péter és Mihály! Milyen érzés az elnyomókhoz tartozni? Kiszolgálni a diktatúrát? Az idegen megszállók szócsövévé válni? Ja persze, nektek ezek nem idegenek. Akkor így fogalmazok: milyen érzés fizetett lakájként unalmasnak és feleslegesnek lenni?

Ja, és médiatámogató a Klub rádió.