A kereskedelmi tévék különösképp élen járnak a rasszizmus és az előítéletesség gerjesztésében. A RTL Klub például az amerikai választást megelőző nap körkérdéssel fordult a járókelőkhöz, kinek mi a véleménye, ki mit jósol, ki mit is szeretne voltaképp?

Efféle döbbenetes válaszok hangzottak el: „Én Obamát szeretném, mert ő fekete. Fekete elnöke még úgysem volt az Egyesült Államoknak.” „Végre, végre egy fekete elnök.” És a riporter – ha hiszik, ha nem – nem határolódott el. Nem utasította vissza nyomban ezt a sötét, alantas érzésekből táplálkozó, a szégyenteljes múlt ködéből előszivárgó előítélet-halmazt. Nem tiltakozott! Sőt! Helyeslőn bólogatott a rasszizmus, a bőrszín szerinti megkülönböztetés eme alig leplezett megnyilvánulásaira. De az írott sajtó sem különb. Ott is a megkülönböztetést népszerűsítik.

Másnap, 2008. november 6-i cikkében így ír a Népszava: „Az Egyesült államok első fekete bőrű elnöke”. Hol van ilyenkor az ombudsman? A sok humanista? György Péter, Bolgár úr meg Váncsa? És az ominózus lapszám még ezt a fura képzavart is elkövette sodró lelkesedésében: „afrikai-amerikai elnök”. Így aposztrofálván a győztes Obamát.

– Mi az, hogy afrikai-amerikai? – töprengtem, míg a szidolt kerestem elő a szekrényből a kilincsek fényesítéséhez, tudniillik már alig csillognak, nem beszélve a főméltóságú úr arcképéről, melyet teljesen belepett a por, ami kiborító.

– A May Károlyban anno én ezt még így olvastam: néger. És még a komcsik se estek neki piros tussal aláhúzkodni. Mi folyik itt? Átírják a szavakat? De különben is – csak ha a puszta logikát nézzük – vagy afrikai az illető úr, vagy amerikai. Egyszerre a kettő nem megy. Ez olyan, mintha azt mondanám a kenyérre, hogy friss-száraz.

Meg van a világ bolondulva, kérem. És még a szidol is elfogyott.

Pozsonyi Ádám