Ma a magyar csak azt látja, hogy miniszterek, kormányok, és fontos emberek mehetnek ide vagy oda, mindig ugyanaz a banda kapja a pénzt, a reklámot, az elismerést, a lehetőséget. S mivel a nemzetidegen egyben életidegent is jelent, hát nincs is köze az élhető világhoz.

Passuth László visszaemlékezéseit olvasom az „Esőisten siratja Mexikót” című kötet kiadatása kapcsán. „Az Athenaeum közben átvette egy német kiadó kísérletét: a beérkező kéziratokat nem hivatásos lektorok kapták először kézhez, hanem az Athenaeum irodai személyzete, mint az átlagolvasó prototípusa, egyéni mérlegelés szerint. Így került az Esőisten egy fiatal lány kezébe”.

Hiába, a régiek tudtak! Mily elegáns és bölcs kivitelezése a cenzus intézményének. Ha ezt ma is alkalmaznák, a német könyvvásárokon díjazott „nagyságok” egyetlen kötet megjelenéséhez sem jutnának – a Nádas Pétert olvasó gépírókisasszony és a Kertészt buszon kiguvadt szemekkel búvó gimnazista ötlete a sci-fi kategóriába tartozik –, s nem járatnák le a „magyar író” fogalmát a nagyvilágban. És akkor Esterházy vihetné kisszatyorban a szerzői kiadású vackait, s szerényen érdeklődhetne: „Elfogyott esetleg egyetlen példány az elmúlt fél évben? Nem? Nem baj, majd jövőre visszanézek”.

Passuth kötetéhez dinnyét fogyasztok. De szerintem akkor még a dinnye is más volt. Az az igazi jófajta, fekete-zöld, magyar dinnye, amit még gyermekkoromban piacon lékeltünk, s dugtuk vissza a háromszög alakú nyílásba a héjrészt, ami manapság szinte mindenhonnan eltűnt.

Csak ez a csíkos, ki tudja, honnan nemesített fajta. Ez van mindenhol. Hej, nem jó felé tart a világnak kereke, én csak azt mondom.

Pozsonyi Ádám