De hát a tömeggel már megszokhatták, hogy véleménye lehet, hogy kinyithatja a száját. Ezt igazából agyonbaltázták a felvilágosodás kezdetekor, és a XX. század a palack lelkes nyitogatásával telt el.

A gyerek-felnőtt, férfi-nő, polgár-proli hierarchiát haza is vágták végleg, s a játékban persze mindenki csak a másik szerepét kárhoztatja, saját szellemi zuhanásával egyetért, s így egy mai nővel képtelenség felfogatni, hogy ha ő nem tiszteli a férfit, a gyereke se tiszteli majd őt.

Szóval ósdi dolgokról váltottunk szót, s mint lelkes zenegyűjtők – én már csak ilyen őrültek közé járok – a zeneipar haláláról is, valamint arról, hogy felfogta-e bárki, hogy az ingyen letöltögetés azt eredményezi, hogy senki nem készít majd lemezeket. A Scorpions már be is jelentette, hogy ez volt az utolsó, ilyen körülmények közt többet nem, amit meg is értek.

Meg még arról is csevegtünk a jó Mihállyal, hogy ha az ember egy húzással leszed teljes diszkográfiákat, van-e értelme, súlya az egésznek. Mármint befogadói szinten. Tán el sem hiszi a mai generáció, hogy anno az ember, ha átsétált a lakótelepen egy nejlonszatyorral, melyben ott villogott a Black Sabbath kettes, az mekkora dolog volt. S igazából kár, hogy nem kódexbe körmölöm e sorokat, s köt a terjedelem, mert voltaképp egész másfelé akartam elindulni a cikk legelején, aztán csak ellocsogtam itt az időt. Hiába, nem vagyok egy modern embertípus.