Ezt miért is írom? A hét végén az urnák elé mentek a horvát állampolgárok, hogy az alkotmányba belefoglalják: a házasság férfi és nő kapcsolatán alapul. De legalább náluk megszavaztatják, nem Soros meg az Amnesty International dönti el.

Eltöprengtem. Arról szól a fáma, hogy a föld gömbölyű-e? Milyen jó kis népszavazást lehetne tartani. (De a horvátok amúgy tökösek. Megszavazták! Annak idején Bokrost, a „tanácsadót” is elzavarták.) Valaha egyértelmű volt, hogy az idegennel bizalmatlan vagyok. Nem gyűlölöm, hanem nem ismerem. Sem szokásait, sem harci készségét, sem hajlamait. Tehát előítélettel vagyok vele szemben. Nem kétezer éve, hanem még ötven éve is úgy volt, hogy ha a szomszéd faluból ment valaki udvarolni, a legények elállták az útját és „elbeszélgettek” vele. (Nem kérem, sem a Pista, sem a Jani gyerök nem volt kirekesztő, egyik sem volt se fasiszta, se nácista, se akármi). Ma az idegent szeretnem kötelező, és megbüntetnek, ha azt mondom, nem szeretem. Ellenben a saját fajtámat tilos „túlszeretnem” (ezt is melyik elmebeteg találta ki?), és görcsösen magyarázkodnom kell, hogy miért szeretem jobban a sajátomat, mint a vadidegenét.

Pár évtized, és majd tilos lesz az anyukámat vagy a gyerekemet is jobban szeretnem, mint az első jöttment járókelőt, mert az „elfogultság”, „előítélet” stb., stb.

Néha komolyan elcsodálkozom azon is, amikor jó szándékú emberek idiótákkal szópárbajba kerülvén, azonnal védekező állásba vonulnak. „Én nem vagyok homofób.” kezdik gyakran. Hibás megközelítés! „Én kérem homofób vagyok, és viszketést kapok a csókolódzó bajszos fickók fotográfiájától”. Ezzel kell nyitni!

Kenyeret eszem, és nem nyúlketrecet, ágyban alszom s nem a gardróbszekrényben, a saját gyermekem fontosabb, mint egy idegené és abnormálisnak tartom a buzeranciát. Ez a világ rendje, ez így jó!

Pozsonyi Ádám