– Hagyjátok ezt a kliségyűjteményt! – fojtotta belénk a szót Keskeny. – Belegondoltatok már, milyen érzés lehet ikonná válni? Csak, hogy egy dolgot említsek, annak az embernek ott – bökött fejével a vörösben úszó arcra – mindig ugyanúgy kell tartani a fejét. Látta tán valaki másképpen tartani? Ugye, nem? Szörnyű lehet. Kiragadnak az ember életéből egy pillanatot, felfestik egy bizonyos, véletlenszerű nézőpontból, s attól kezdve az te vagy. Abban a sapkában, az előtt a köztéri pad előtt, azzal a szivarral a szádban. Senkit nem érdekel, hogy életed többi 70 évében bagót a szádba nem vettél, s szívből rühellted a svájcisapkát. Az emberek nem hagyják, hogy elvegyék tőlük rajongásuk tárgyát. Nem beszélve a kereskedelemről. Azt a sok bögrét meg pólót most mind-mind fessék át? Csak mert őikonságának méltóztatott másmilyen hajviseletben felszállni a buszra? Abszurdum. Hm. Engem leginkább az a fárasztó, merev fejtartás tölt el riadalommal. Biztos megfájdulna tőle a nyakam.

Keskeny felhajtotta maradék sörét, majd így fojtatta:

– Ezt az aljasságot rendszerint az illető, a későbbi ikon valamely idióta ismerőse viszi végbe, aki évek óta a környezetében él.

– Szegény Che Guevara – sóhajtott Keskeny, majd hirtelen felkapta a fejét.

– De ugye ti – nézett ránk szúrós szemmel -, ti nem terveztek velem kapcsolatban semmi gyalázatosságot?

Tekintetét végighordozta az asztalra kitett zsebórán, a korsó mellett heverő, örökké magával cipelt Cholnoky Viktor-köteten, majd a sarokba pillantott, ahol kedvenc fanyelű sétapálcája hevert.

Mi csak zavartan hallgattunk. Hallgatásunk mégis beszédesebb volt, mint némely terjengős országgyűlési felszólalás.