Szelektáltam is, vagy 42 cm-nyi felületet szabadítottam fel. Most E. M. Remarque szájbarágásai mentek a szemétbe. Annak az embernek a húszas években bevillant, hogy a háború csúnya, majd meglepő felfedezésének egy életen át tudott örvendezni. Soha nem értettem ezeket a nagy békehívőket. Ha nem is konkrétan puskával, de minden egyes nap harcolunk. A boltban, a buszon. Egyébként, ha nem lenne háború, az egyén is meghalna, mivel köztudott, hogy napi szinten keletkeznek benne káros sejtek, amik ellen az immunrendszer felveszi küzdelmet.

A leggennyesebb agymosásnak én nem a kommunizmust vagy nácizmust tartom, hanem azt, ha valaki azt bégeti, hogy lehet más a politika. Lehet más az ember. No, de mivel a könyveket elvileg élvezni is lehet, ismét kézbe vettem Lem klasszikusát, a Visszatérést – utoljára olyan húsz éve forgattam –, és tátva maradt a szám.

A nagy lengyel író 1961-ben vetített elénk egy olyan jövőképet, amelyben az emberből, úgymond hatalmilag „kiiktatják” a rosszat. Az agressziót. A lakosságot születés után beoltják egy szérummal, miáltal képtelenné válik arra, hogy gyűlöljön, hogy csúnyát, mások számára sértőt mondjon, vagy hogy egyáltalán megüssön valakit. Ebbe a nyám-nyámba toppan valami hülye űrutazásból visszatérve a hős, és mint organikus, természetes lény, konfliktusba kerül.

Korunk PC-orientált és gyűlölettörvénnyel sújtott jelenében döbbenetes ez a fél évszádos, ám mégis ijesztően friss és ismerős érzés. No persze, a Nobel-díjakat közepeseknek osztogatják.

Búcsúzom is. Megyek szipogni és közhelyeket a szemétre dobálni.

Pozsonyi Ádám