Korszellem – Talapzat
Ott csendben elnézegeti a freskókat, a padokat, kiszolgálja magát a szenteltvíztartóból, üldögél egy szemhunyásnyit, és megilletődik, meg is ijed kissé. Elsősorban saját kicsinységén, mint ahogy e sorok írója is, ki némi felhős mélabúval kevert rezignáltsággal konstatálta, hogy a kis templom, hol valamikor elsőáldozóként állt rettentő zavarban, lám, semmit nem változott, az épület kövei szilárdan állnak, még a jászol díszletei is pont úgy néznek ki, mint annak idején, csak neki ment el közben a fél élete.
Ha sekélyes műveltségem nem téved túlzottan, van egy legendás régészeti lelet a Közel-Keleten – ha jól tudom a mai Szíria területén –, a Krisztus előtti nyolcadik századból. Gigászi egy szobor, gigászi egy mementó lehetett valamikor. Ma is az, ma is hatalmas, ma is emlékeztető, elsősorban a jellege miatt.
A hajdan hatalmas kolosszusnak tudniillik csak a talapzata maradt fenn. Az idő csak azt őrizte meg. „A világmindenség ura”. Ez van odaírva. Mármint a talapzatra. A nevet, a kort, a birodalmat elsodorta az idő.
Néha eszembe jut ez, mikor látok a jelenben tülekedni embereket pozíciókért, díjakért, hasonlókért. S főleg papírokért. (Az a legnevetségesebb mind között. Bizonyítványt tudniillik sosem attól kérnek, aki létrehozza a kultúrát, hanem attól, aki mindezt utólag megmagyarázza.).
„A világmindenség ura”. Mi ehhez képest egy második diploma vagy egy József Attila-díj? Szóval, tegyük magunkat helyre egy kissé, úgy gondolom. Ránk fér. Mindannyiunkra.
Pozsonyi Ádám