Nem is Updike itt a fontos, hanem a mai ember, és annak beteg gondolkodásmódja. A kis kötetben Updike recenzióit gyűjtötték egybe, és engem főleg James Joyce magánleveleinek 440 oldalas kiadásához írt jegyzete gondolkoztatott el. És késztetett cselekvésre.

„A legapróbb részletekről is számolj be magaddal kapcsolatban, már ha ezek obszcének, titkosak és mocskosak. Mást ne is írj! Legyen minden mondatod teli trágár és illetlen szavakkal, hangokkal. (…) A legtrágárabbak a leggyönyörűségesebbek!” – írta Joyce a feleségének, Norának.

Nos, számomra egy szerző munkássága az, amit életében kiadásra szánt. Még a nem annak szánt írásművekhez sincs az utókornak köze, nemhogy belső lelki nyavalyák és fönnmaradt, papírosra vetett, kínos privát nyomorok „köztulajdonba” vételéhez.

„Az a kívánságom, hogy egyetlen általam írt levél se jelenjen meg. Kérem és utasítom Önöket, hogy egyetlen ilyen levelet se jelentessenek meg, s ne járuljanak hozzá, hogy mások kiadhassák őket.” – írja Hemingway ’58-ban, hagyatéka gondozóinak.

Önök szerint kiadták a leveleit? Persze. Updike erről is írt recenziót. Egy angol főrend a XIX. században még kikérte magának, hogy ősi családi neve az újságba kerüljön, ott kinyomtassák és minden pór a kezébe vehesse, majd belécsomagolhassa a szalonnát. Persze, a haladás akkor még kevésbé tette tönkre a világot. Még ismerték az erkölcs fogalmát.

Nos, részemről sürgősen törlök a gépemről minden vackot. Még az e-mailjeimet is kipucolom. Biztos, ami biztos.