Őseink életformája a „nagy család” volt, ahogy néprajzosaink mondják. Annak korlátlan feje az atya, aki a családon uralkodik. E nagy családhoz tartoznak a közvetlen családtagok, tehát a feleség, a gyerekek. A fiúk, ha megházasodnak, akkor hozzák a feleségüket. Azoknak gyerekeik lesznek és így tovább. Néha négy-öt család is tartozik egy ilyen együttesbe, ahol az atya hatalma mindvégig megfellebbezhetetlen.

Ahogy egyetlen akarat irányítja a nagy családot, amelynek tagjai vérségileg összetartoznak, ez a szervezet, ez a családforma szolgál példaként a nép megszervezéséhez is. E nagy családok a nemzetségben, törzsben egyesülnek, s a nemzetségfő korlátlan hatalmú atya. A törzs már igen nagy egység, amely gyakran él önállóan. Sokszor azonban a törzsek szövetséget kötnek, melynek választott vezetője szintén korlátlan úr. E szövetségek akkor jönnek létre, ha az önálló törzsekre külső nyomás nehezedik és csak közösen képesek annak ellenállni, vagy ha egy ambiciózus törzsfő hódítás révén szeretné saját és népe hatalmát, gazdagságát növelni. A törzsszövetség vezetője hatalmas uralkodó, akinek hatalma isteni eredetű, isteni küldetést végez. Jó példa rá Atilla király, aki nemcsak a szabadon vándorló törzseket egyesítette, de kiterjesztette hatalmát a városlakó és földművelő népekre is. E hatalmas állam szervezetén belül pedig népeinek békét adott. Korabeli leírásokból tudjuk, hogy a kortársak ámulattal beszélnek az akkor uralkodó népek pompájáról, gazdagságáról.

A vagyon felhalmozása úgy következett be, hogy a törzsszövetség vezetője a személyétől függő államszervezetet épített fel. Egységes vezetés, egységes elgondolás szerint védte államát, vagy hódított. Ő a közösségért van. Ő a biztosítéka annak, hogy a népe biztonságban éljen, erős és gazdag legyen. Őt istene küldte népe számára. E vezetőre azonban nagy feladat is hárul: az egyéni erők leküzdése a közös cél érdekében. E népeknél, ahol a nagy családok, a nemzetségek élén erős akaratú, kiváló képességű személyek állnak, mindig előfordul, hogy közöttük némelyik nagyobb ambíciókat táplál, esetleg szembeszáll a központi hatalommal. Így a legfőbb vezetőnek állandóan e veszélyes, de logikus és sokszor igen életképes törekvések elfojtására kell törekednie. Atilla királynak az ilyen szándékok nem okoztak gondot. De az ő halála után is éppen az egyéni akciók veszejtették el a birodalmat. Éppen ezért követel az uralkodó feltétlen engedelmességet, de saját érdekében is hallgat kiváló alattvalói tanácsaira.

E fejedelem feltétlen, de nem abszolút uralkodó. Állandóan tartania kell attól, hogy hatalmát valaki kétségbe vonja. Ha pedig családi utódai nem megfelelőek, akkor bekövetkezik a katasztrófa. De bekövetkezhet az az eset is, hogy az egyik alárendelt törzs vezetője megszerzi a főhatalmat és a népet új, reményteljes jövő felé vezeti. E társadalmakban a fejedelem kiválósága isteni eredetűnek látszik, és náluk a vezetőnek valóban a legkiválóbbnak kell lennie. Mikor ugyanis nem a legkiválóbb birtokolja a hatalmat, akkor azt egy erősebb, egy vitálisabb – rendszerint és szükségszerűen – kiragadja kezei közül.

A magyarság is sokáig ebben az életformában élt, és ennek az életformának a nyomait mutatja a magyar közösségi gondolat legrégibb megfogalmazása, a vérszerződés is. Egyes történészek azt állítják, hogy a vérszerződés tulajdonképpen a XIII. századi magyarság gondolkodásának felel meg, és a krónikaíró Kézai a demokratikus törekvéseket saját korából meríti. Ez azonban most nem fontos, mert a XIII. századi törekvések nyilván régi hagyományokra nyúlnak vissza. Különben is a vérszerződés a magyar közösségi hagyomány legrégebbi megfogalmazása, és minket éppen ezek az ősi hagyományok érdekelnek.

Ezt mondja a vérszerződés:

1. Amíg Álmos nemzetsége él, a magyarok uralkodója mindig ennek nemzetségéből választassék. – Ez a pont a fejedelmi család, a fejedelmi vér megbecsülését jelenti. A kor embere feltételezte, hogy a kiválóság az öröklés folyamán a fejedelmi családban marad. Tehát ott ezután is kiváló személyek fognak születni, ami a nép további dicsőségét, gazdagodását jelenti.

2. A közös erővel szerzett javakból senki ki ne zárassék. – A közös zsákmány elosztása őseink életében mindig szigorú szabályok szerint történt. A szerzemény nem a fejedelem korlátlan vagyona, mert azért az egész közösség harcolt. Vagyis mindenkinek munkája arányában jár a jutalom. Az egész közösség is akkor gazdagodik igazán, ha tagjai egyenként is gazdagodnak.

3. Azon nemzetségfők, akik Álmost szabad elhatározásukkal választották uralkodóul, sem saját személyükben, sem utódaikban az uralkodó tanácsából ki ne zárassanak. – E pontban az egyéni, a központi nyomás alól szabadulni igyekvők akarata érvényesül. A nemzetségfők beleszólnak a közös ügyekbe és a fejedelmi tanácsban szót követelnek. Annak a fejedelemnek, aki ilyen természetű néppel áll szemben, mindig törekednie kell arra, hogy ezeket az erőket, amelyek önállóságukat hangsúlyozzák, kielégítse. Kérje ki véleményüket, megfelelő tisztségekhez juttassa őket stb.

4. Az utódok közül annak, aki az uralkodó iránti hűségét megszegné vagy viszályt keltene az uralkodó és annak családja közt, vére ontassék. – Ez nem más, mint a választott vezető iránti feltétlen bizalom, engedelmesség megvallása.

5. Minden időkre átkozott és száműzött legyen Álmos vagy az esküt tevő utóda, aki ezt az esküt megszegné. – Ebben a pontban már az Aranybulla híres ellenállási záradéka is benne foglaltatik. Ha valaki esküszegő, az átkozott, és attól fogva már nem fejedelem. Tehát jogos ellene a lázadás. Az olyan fejedelem, aki nem képes a közösséget a lehető legnagyobb emberi tehetséggel szolgálni, aki gyenge akaratú, igazságtalan, ingadozó, kapkodó, az a közösség számára már teher, sőt veszély a létbiztonságára. Helytelen cselekedetei miatt esküszegővé válik, árt a közösségnek, áthágja azt a követelményt, hogy a fejedelem a nép boldogulásának első számú eszköze legyen. Tehát meg szabad fosztani a hatalmától.

Amint látjuk, a közösségi gondolat első magyar megfogalmazásánál már ott van az a jellemző kép, amely minden tradicionális, szerves közösségi életformánál meglelhető. A fejedelem megköveteli az engedelmességet, de csak akkor engedelmeskednek neki, ha a fejedelem kiváló, tehetséges és képes a közösséget fenntartani teljes épségében, gazdagságában. Az ősi magyar közösség eszményi állapotában a fényes tehetségekkel megáldott erős egyéniség és vezetése alá a siker, a boldogulás és az egész nép felvirágoztatásának reményében önként csatlakozó kisebb egyéniségek vérszövetsége.

A magyar eszmény egyensúlyi állapotot jelent a közösségen belül az erős vezérlő akarat és a kisebb egyéniségek között. Csak ezek egyensúlya biztosítja a rendet, az egységet. E közösség fejedelme a közösségért van. A fejedelem mindig hangoztatja, ha ő nem volna, ha ő nem gondoskodnék a népről és ha nem védené, akkor a nép elpusztulna. Ezzel szemben az alattvalók nemcsak a közösségért vannak. Önmagukért, saját egyéni mivoltuk megélhetéséért is, tehát – mint a vérszerződésben láttuk – megkövetelik maguknak nemcsak társadalmilag, de anyagiakban is az őket megillető részt, a vagyon igazságos elosztását. A családon belül viszont nem volt egyéni vagyon, legfeljebb amit magukon hordtak. A közösség tagjai tehát a közösségért végzett munka fejében megkövetelik, hogy anyagi és szellemi téren az államvezetésben igazságosan részt vehessenek.

A közösség vezetőjének a közösségért való élete és a közösség tagjainak az a követelése, hogy anyagiakban és szellemiekben igazságos részesedésre tegyenek szert, mai fogalmazásban igazi demokráciának nevezhető.

A keresztény állam megalapításával változás következett be. Nyugati példákból kiindulva bevezették az elsőszülöttséggel járó (hatalmi) örökösödési jogot, vagyis az autokratikus fejedelemséget abszolút királysággá próbálták átalakítani, amely gyengébb képességű utódok esetén sem bomlik azonnal fel. Az ősi közösségek létezése az erőskezű fejedelemtől függött, ezt cserélték ki az önmagát működtető intézménnyel. Így jött létre az intézményesített hatalom. Azonban az egyéni erők, amelyeket a király kikapcsolt, továbbra is fennálltak és követelték jogaikat. Így ezek az erők is egyre inkább törekedtek individuális jogaik intézményesítésére. Ha a király megszervezi a maga erejét, akkor ők is intézményesíteni fogják a maguk befolyását az állami ügyekben.

Így indultak el a közjogi küzdelmek, amelyek első nagy eredménye az Aranybulla ellenállási záradéka. Egyik első, alig számon tartott harcosa pedig egy bizonyos Kozma lovag volt, aki II. István idején megtagadta, hogy a királyt kövesse a teljesen felesleges halicsi hadjáratába. E törekvések beteljesülésének teljes megfogalmazása pedig a Szent Korona-tan. Ennek lényege, hogy a folyton váltakozó közhatalom gyakorlója fölé egy magasabb rendű eszme, jogi, politikai egész állíttatott. A közjogi változás folyamán a közhatalom elválik a király személyétől.

A nemzet élete örök, a király élete véges, nem lehet tehát a király életéhez kötni a nemzet jövőjét. A királyi hatalomnak és a király személyének ez a szétválása a királyi hatalom közjogi jellegét, személyektől független természetét, a nemzetegészben gyökerező eredetét domborítja ki, amelynek kifejezője, megszemélyesítője a Szent Korona. A Szent Korona tehát a királyt és a nemzetet együttesen magába foglaló, bizonyos személyiséggel felruházott egység.

Az állam, a nemzetegész érdekében megszervezett társadalom mint szerves egység a Szent Koronában testesül meg. Ez azt jelenti, hogy olyan közszemlélet alakult ki ezáltal, amelyben a múlt egymással csatázó erői egyesültek. A fejedelmi forma egybeolvad az önálló szerepkörre törekvő munkatársak fogalmával, akik most már nem önálló utakat keresnek, hanem a fejedelemmel együtt gyakorolják közjogi hatalmukat. Nem korlátlan úr a király, a korlátlanság a közösséget illeti, tehát a királyt és a nemzetet együttvéve. A király csak akkor király, ha leteszi az esküt az alkotmányosságra, vagyis a kiegyensúlyozottságot biztosító alapfogalmakra, intézményekre. Ezt követően kerül a fejére a hatalmi szimbólum.

A Szent Korona fogalmába az ősi magyar tulajdonjogi felfogás is beleépült. A családon belül mindig számon tartották, hogy a vagyon nem egyéni kincs, hanem közös, amit a család együtt használ. Az ősi közösségi felfogásnak megfelelően minden szabad birtokjog gyökere a Szent Korona. A magyar tulajdon így nem magánjogi, hanem közjogi jellegű. Ami elvehető, ha valaki közösségellenesen használja. Az igazi tulajdonos a közösség, a pillanatnyi esetleges tulajdonos csak haszonélvező.

A mai liberális felfogás szerint a tulajdonával mindenki azt csinál, amit akar. Ha tehát arról beszélnénk, hogy a mai magyar életet a szociális igazságosság szellemében kell átalakítani, akkor érdemes volna ezt a régi magyar közösségi gondolatot feleleveníteni.