Hirdetés

Lehet bármennyi díjjal kitüntetett, és minden hájjal megkent író, de madarat tolláról, embert nyilatkozatáról lehet megismerni. Aki ilyet állít a magyar történelemről egy külföldi lapnak, az

nem rosszindulatú vagy sznob, hanem pusztán műveletlen.

Nem fogok Krasznahorkai úrnak online történelemórát tartani, de manapság felettébb nevetséges azt a közhelyes gondolatot hangoztatni, miszerint a magyar történelem vereségek sorozata volna. Ilyen badarságokat politikusok szoktak mondani (és ennek az ellenkezőjét is).

Ha a magyar történelem vereségek sorozata volna, akkor Krasznahorkai úr nem magyarul írta volna a műveit, hanem például románul. Emlékszem, hogy egyszer azt nyilatkozta: pusztán a véletlen művének tartja, hogy ebbe a közösségbe született, az író gyulai, tehát…

A magyar történelem győzelmek, vereségek, és kompromisszumok sorozata, mint minden nép történelme e földkerekségen. Szerencsére elmúltak a posztkommunista ’90-es évek, mára már romba dőltek a szocialista történelemfelfogás légvárai (közülük pár még él és virul, lásd a gulyáskommunizmust), az új történésznemzedékek nem a bal- vagy jobboldali álmítoszok ápolását, gyarapítását tekintik feladatuknak, hanem a tudomány szolgálatát, és ebből fakadóan a helyes nemzeti önismeret kialakítását.

Korábban írtuk

Krasznahorkai úr, sokkal többször „nyertünk” békében és háborúban, mi magyarok, mint amennyit a mai történelmi tudatunk hajlandó elismerni és számon tartani. Sokan bonmot-ként mondogatják, hogy „Mátyás óta nem nyertünk háborút”, de arról már nem tudnak, hogy Hadik és huszárjai Berlinben jártak, vagy hogy Simonyi óbester megvizitálta Napóleon császár palotáját Franciaországban. Ha nem lettek volna évszázadokon át békében és háborúban egyaránt komoly magyar sikerek – sokszor a tárgyalóasztalok mellett –, ez az ország aligha lábalhatott volna ki a török háborúk pusztításaiból, s állhatott volna ellen 1848–49-ben egymagában a Habsburg Monarchia másik felének, s régi nagyságában biztosan nem érhette volna már meg a 20. századot sem.

Volt olyan magyar ember 1526-ban, aki elzálogosította birtokát, hogy páncélt és fegyvert vehessen, és elmehessen a mohácsi csatába.

Nem minket, hanem az ő emlékét gyalázza meg az egész világ előtt, Krasznahorkai úr.