Hirdetés

Megelőző írásomnak az volt a fő csurkai gondolata, hogy hinnünk kell abban, „érdemes magyarként megmaradnunk”. De a savanyú gyakorlatiasságba süppedő világnak létszüksége valamiféle transzcendentális.

Csurka szavai szerint: a magyarságba vetett hit, a magyarságtudat ez az „éltető transzcendentalizmus”.

Ez a „túlvilági” erő, a „magyarságtudatunk az utóbbi négy-öt évtizedben szánalmasan összetöppedt. Még országhatáraink zsugorodásánál is látványosabban.” A négy-öt évtized elfogult tudatlansága a Horthy-korszakot sok mindennel vádolhatja, de a nemzettudat megnyomorításával semmiképpen nem. Ha 1945-öt vesszük alapul mint korszakhatárt, négy évtized ez az intervallum. A módszeres elnemzetietlenítés, vagyis erőszakos magyarságrombolás csak a szovjet elnyomás 1948–49 körüli fölerősödésével kezdődött, igaz, 1990-nel sem szűnt meg, mert „korszerű változatban” tovább élt az MSZP, vagyis az internacionalista eszmény és az SZDSZ, azaz a liberalizmus erőszakos nemzetitudat- és önbecsülés-rombolásával. A bolsevizmussal elhalt, korszerűtlenné vált törekvés még mindig tovább rombol nemzetünk tudatában. És a birkafütyülőnyi újabb pártok is liberálisak, legföljebb magukat zöldnek álcázzák, de a mételyt tovább éltetik. Az elvtelen DK, az értelmét vesztett MSZP és a legrosszabb értelemben vett liberálcinikus konglomerációk szövetségében. Mert ami összetartozik, az előbb-utóbb összeragad.

Korábban írtuk


Azért érdemes a tegnapelőtti eseményeket, elméleteket összekötni, összevetni a maiakkal, mert ebből is kiderül Csurka prófétai szózatának igazsága. Mintha ma mondta volna mindazt, amit 33 évvel ezelőtt elmondott. Lát-e kiutat, lát-e reményt?

„Ezt a hiányt most kezdjük pótolni. Már vannak osztályfőnökök, akik Erdély történelmi vidékeire viszik kirándulni tanulóikat. Áldja meg őket érte az Isten!”

Megint szabadon kell asszociálnom. A kecskeméti piaristák módszeresen vittek bennünket 1938 után a frissen visszacsatolt területekre, a Bácskába, Erdélybe, Csinszka és Ady otthonába, Csucsára többek között. A piaristák híresek voltak hazafias nevelésükről. A kecskeméti rendház kerítésfalában a kegyesrendi pap, a branyiszkói hős emlékműve a rend hazafiságára emlékeztet.

1987-ben már ismét működött a közlekedés Erdély és a Felvidék között is. És ez óriási szenzációkkal járt. A szovjet elnyomás huszonöt-harminc esztendeje alatt a frissen fölnövekvő magyarok számára a reveláció erejével hatott, ha akkor Erdélyben járva magyarul szólt hozzájuk valaki. Nem felejthetjük azt a látványt: a történelmi határokig utazó turisták a Kárpátokból hozott fenyőgallyal díszítették autóikat, s az egymással találkozó, éppen oda tartó vagy onnét szembejövő magyar autók vadul villogva egymásra, örültek annak, hogy magyarok találkoznak magyarokkal ősi magyar földön. Ezek az emlékek magamfajta elaggastyánosodottaknak feledhetetlenek, amikről a mai fiatalnak fogalma sem lehet.

De a kommunista agymosáson átesett idősebbeknek sem. Elég, ha Gyurcsány 23 millió románjára emlékeztetünk, vagy Kádár 1957-es marosvásárhelyi árulására, vagy a bunkó Grósz Károly megaláztatására Ceaușescu által. A maiak – Cseh Katalin, Donáth Anna, Szabó Tímea – undorkodásait nem is említve.

Csurka 1987-ben korholta a magyar kormányt, mert magára hagyta a határon túli, mégis anyaföldjén élő magyart. „Nincs értelme fenntartani Romániával az egyoldalú, látszat-szövetségi viszonyt, amikor ez a viszony valójában ellenséges. Szégyenletes állapot, hogy az erdélyi magyarságnak New Yorkban és Washingtonban legyenek szószólói. […] Ha ez így megy tovább, elpusztulunk, de még le is fognak köpni bennünket. De meg is érdemeljük!”

Ma a magyarságnak, beleértve a határokon túliakat is, Nyugaton, New Yorktól Brüsszelig, nemhogy szószólói volnának, hanem árulói! Kártevői nyüzsögnek! Az egyesült nemzetek parlamentjében, azaz a mi parlamentünkben is.

Lát-e Csurka kiutat? Látott. Ezt azonban a következő folytatásban ismertetem.