Hirdetés

Folytatva Bíró Zoltán gondolatmenetének ismertetését, azt állítja, hogy XX. századi történelmünk katasztrofális, folyamatos sodródásainak oka a nemzetközi erőviszonyokon és a geopolitikai helyzetünkön túl „nagyrészt éppen a társadalom eme szervezetlenségében érhető tetten. Különvált egymástól a »hivatalos« Magyarország és a »másik«, a virtuális. A hivatalosnak nem volt népi támasztéka, ezért a nagy világpolitikai mozgások között gyámoltalan volt és tehetetlen…”

Bíró szerint sodródott az ország is, a társadalom is. Itt volt az ország példátlan, kétszeri megcsonkítása, „kivéreztető felkelések, szabadságküzdelmek, honvédő harcok és megtorlások. Csoda, hogy még vagyunk!” Megállapította: az utóbbi évtizedek látványos és hangzatos katasztrófái után „csendességében, lopakodó, lappangó mivoltában” a folyamat, amit átélünk, legalább annyira veszélyes, mert a sorvadás folyamata. „…mintha ez a nép elvesztette volna életerejét, alkalmazkodó és ellenálló képességét. Holott valószínűleg csak bizalmát, önbizalmát és teremtőkedvét vesztette, történelmi időben mérve, átmenetileg.” Úgy véli, „a sorozatos kudarcok, vereségek és vérveszteségek után […] végzetesen magára maradt e század (a XX. század – Sz. K.) során.”

Ehhez kell hozzáfűznöm mai, korszerű kiegészítésként, hogy ezt az országot a XXI. században, tehát napjainkban „belső féreg foga rágja”, amit azért nem vehetett észre Bíró, mert akkor még nem volt jellemző sorsunkra. Ez a belső pusztító erő a rendszerváltozás után robbant be, erősödött föl máiglan, rögtön az első szabad választás után. És vadult el a balliberális koalíció sorozatos vereségeivel. Tehát napjainkra. Ezt Bíró, de más sem láthatta az 1980-as években, hiszen az 1956-os szabadságharc nem efféle tanulságokat ígért. A külső pusztító erő fegyveres vereségeinkkel erősödött meg, ez a belső „féregrágás” fegyverek nélkül tör megsemmisítésünkre. Olyan belső furkálódást, aknamunkát művel, amely a külső ellenséggel összefogva az ország vesztét készíti elő. Mi ennek a célja? A hatalom totális megszerzése, a nemzet pusztulásának az árán is. Ez a nemzetellenes, belső rohadást előidéző idegen test már korábban is létezett, de betokosodva, elszigetelten. Először 1919-ben adott hírt magáról nyíltan, azután 1945 után, majd 1956-ban és napjainkban. 1990-től, a rendszerváltozástól folyamatosan. Időnként hatalomra jutott, és pusztította a tizenötmilliós nemzet erejét. Ez a „tizenötmilliós nemzet” Antall József találmánya-fölfedezése volt, és a belső rágású féregerő szakadatlanul ez ellen is ágál. Látványos megnyilvánulása – ismétlem – Gyurcsány 23 millió románja vagy az elszakított területeken az EU-s lányok (Cseh Katalin, Donáth Anna) magyarellenes akciói. Ennek a belső kórnak, amit a DK, a Momentum meg a többi csoportosulás gerjeszt, az idegen ellenséges hátteret ezúttal a brüsszeli balliberálisok adják meg.

Korábban írtuk


Mindezekről a lakiteleki sátor résztvevői még nem tudhattak. De Bíró Zoltán történelmünk ismeretében sejt­hetett valamit. És ezért nemzetmentő programot hirdetett – Csurka után, pozitív akciótervvel konkretizálva.

„Nekünk, akik ma egybegyűltünk itt, tudnunk kell természetesen, hogy mi itt sokkal szabadabban mondhatunk bölcseket, mint a hatalomban lévők a maguk szoros kényszerei közepette, nekünk viszont az eszközeink kevesebbek, a szükségesnél és a lehetségesnél is sokkal kevesebbek. A mi igazi kérdésünk most tehát elsősorban az, hogy mit tegyünk és mit tehetünk ebben a helyzetben.”

És Bíró Zoltán megjelöli a megoldást. Bejelenti az igényt és a szándékot: „egy olyasféle fórum létrehozására”, amely „a részvétel, a párbeszéd és az együttműködés egyik szerény lehetőségét nyújthatja minden tiszta szándékú magyar demokratának, aki a nemzet ügyét, a magyarság jövendő esélyeit a szívén viseli. […] Tesszük ezt annak érdekében, hogy itt megszerveződjön valamiképpen egy kis társadalom, talán valamiféle hatással a nagy társadalomra is.” Vagyis a rendszerváltoztató pártnak, a demokrata fórumnak még a nevét is bejelenti!

(Folytatjuk.)