Hirdetés

Mai szemmel, mai ésszel és mai erőnlétemmel megítélve az 1987. évi szeptember 27-i lakiteleki konferenciát, csak ámuldozom. Képzeljék el magukat a jelenlévők helyzetébe.

Reggel kilenc óra körül gyülekeztek, tíz óra tájt kezdődtek a fölszólalások, és legalább este kilencig tartottak.

Közben rövid ebédszünet, megették a Bakó István és Bakó László által főzött, azt hiszem, bográcsgulyást, és rögtön folytatták a maratoni tanácskozást, vagy minek nevezzem. Az ott készült fényképek a hajdanvolt urbánus és népi írók békés egymás mellett éléséről árulkodó dokumentumok. Konrád György és Szécsi Margit, Csurka István és Závada Pál, Sándor Iván és Csengey Dénes, Lengyel László és Zelnik József… Nem folytatom. Czakó a földön ülve kajál, nem jutott neki hely a fehér asztalnál.

És a közönség nem engedte Czakóba belefojtani a szót. Türelmesen végighallgatott vagy negyven beszédet, és ráadásul még Szécsi Margit rendkívül hosszú poémáját is. De még a konferenciát záró egész napos előadás-sorozat végére is futotta erejükből egy nyilatkozatra. Idézem a szöveget:

„A magyarság történelmének egyik súlyos válságába sodródott. Népmozgalmi erejében megroppant, önhitében és tartásában megrendült, kohéziójának kapcsai tragikusan meglazultak, önismerete megdöbbentően hiányos. Összeomlással fenyegető gazdasági válságnak néz elébe. A magyar etnikumot példátlan széttagoltság sújtja. Nemzetünknek nincsen vállalható jövőképe. Az országot megrázó társadalmi-gazdasági válság, a demokrácia, a politikai intézményrendszer elégtelensége, a közerkölcs súlyosbodó gondjai, a kulturális élet, a közoktatás aggasztó tünetei, megmaradásunk gondjai kaptak hangot az eszmecsere során. A magyarság esélyeit kutató jelenlevők és felszólalók a józanság és megfontoltság jegyében igyekeztek mérlegelni a kilábalás és a kikerülhetetlen megújhodás, az igazán hatékony reformok módozatait.” A „népi írók” és az urbánusok összefogásával.

Korábban írtuk

Az egész napos konferencia summázata az volt, hogy „az egész társadalom tagjai valódi partnerként vehessenek részt a közmegegyezés kialakításában”. Ez a közmegegyezés csak a progresszív erők összefogásával valósítható meg. Úgy vélték, az egész társadalom és minden politikai hiteket vallók közös akaratával és összefogásával lehet csak megoldani a válságot. „A politikai és társadalmi szervezetek jelenlegi (vagyis 1987-es – Sz. K.) rendszerében nincs biztosítva az önálló és független nézetek kifejtése.” Vagyis meg kell teremteni a lehetőséget és a módszereket, hogy mindenki szabadon és függetlenül elmondhassa a véleményét. Ennek az előföltétele pedig a Magyar Demokrata Fórum létrehozása, amely a „folyamatos és nyilvános párbeszéd színtere lehetne”. Vagyis, ezt én teszem hozzá: az ókori demokráciák agórája.

„Egy ilyen fórum alkalmas lenne súlyos gondjaink megvitatására, egy-egy témakör elemzésére, alternatív megoldási javaslatok elkészítésére.” Ez a cél félig az 1956-ot megelőző Petőfi Körre utalt, másfelől egy, az egész társadalmat átfogó szervezettebb formára. Vagyis túlhaladta a Petőfi Kört. Lényeges föltétel: „Ezt a fórumot a résztvevők nyitottnak képzelik, egyszerre demokratikus és nemzeti szelleműnek.” Vagyis burkoltan totális megtagadása a Moszkva-függő, nemzetellenes hatalomnak. A mai ellenzéki politikai katyvasz, Gyurcsány és a többi forgácspárt tagjainak nemzetellenessége ahhoz vezethető vissza. És végezetül szabad és kiterjedt sajtóorgánumokat követelt a nyilatkozat, mégpedig alkotmányos keretek között, hiszen szamizdat irodalom akkor már volt, de csak szűk mozgástérrel.

(Folytatjuk.)