Szeretem a másként gondolkodókat. Mert összehasonlíthatom nézeteimet más szempontú véleményekkel, s ezáltal ellenőrizhetem önmagamat. A többpárti polgári demokráciákban ez a parlamenti sokszínűség lényege. De ahhoz, hogy ennek a sokféleségnek haszna legyen, minden oldalról szükségeltetik egyfajta tárgyilagosság, a másik igazságának lovagias elismerése. Ez az, ami legalább száz éve nem működik az európai politikában. És persze Magyarországon sem. Rendre hamisítanak a politikai idétlenitiszben szenvedők – történészek is. 1848 és 1918 között a magyar politikai közéletben még volt nyoma a politikai igazmondásnak. 1919 óta ez sorvadozik, s 1945 után még a maradéka is elhervadt. A Horthy-korszak politikai sokszínűsége mára elröppenő vágyálom. Erényeivel és hibáival együtt.

Politikai és szellemi életünk lehangoló. „Elszinglisedett”. Mert ellenzék voltaképp nincs, holott döntő jelentősége kellene hogy legyen a parlamentben. De önmagával sincs tisztában, képtelenek eldönteni, hogy mifélék. Honnét veszem ezt? Az ellenzéki hangadók megnyilvánulásaiból.

A hosszabb ideje eltűnt, most visszatérőnek látszó Kuncze Gábor, akit megannyi tévedése, politikai gyakorlatban elkövetett baklövése ellenére a legokosabbnak tartottam mindig (az én tanáraim tanították a kecskeméti piaristáknál, ragadt rá valami), meg-megnyilatkozik, de nem mond semmit. Mert nincs ereje leszámolni eszméje, a liberalizmus használhatatlanságával.

Nézem a tévét. Mészáros Antónia előnytelen frizurával, de változatlanul okosan ül, jobbján Heller Ágnessel, balján a szörnyű, ízléstelen sárga pulóverben rikító Ungváry Rudolffal. Ha nem is olyan pallérozott eszűek, mint Kuncze, de legalább olyan tanácstalanok, véleményalkotásra alkalmatlanok. Mészáros Antónia szerette volna megtudni, mi a véleményük a migrációról Párizs, Köln, Stockholm, Helsinki tükrében? És erre kokogtak, mint a tojatlan tyúkok. Liberális módi szerint nem mertek szembenézni a tényekkel. Ágnes asszony „bölcsen” megértette a nemi erőszakoskodókat. Mert ki voltak éhezve szegénykék a nőkre. Még hogy ifjonc korában őt is molesztálták, a villamoson hozzá dörgölődtek, vagy mit tudom én.

Ugyan, Ágnes néni! Ne nevettesse ki magát! Azt hiszi, senki sem emlékszik a hetven évvel ezelőtti időkre? Egykorúak vagyunk. Együtt jártunk egyetemre. Ön pontosan akkor is olyan volt, mint most. Aki önre megéhezett, már régen éhhalott volt – nemileg. Még szép, hogy nem mentegeti a párizsi robbantókat azzal, hogy az ön ifjonc korában is robbantgattak, meg géppisztolyoztak, mert ki voltak éhezve emberölésre. Képtelen beismerni, hogy Merkellel együtt megbuktak a migránsokról vallott nézeteik. Lám, Ferenc pápa beismerte, hogy tévedett. De ő nem csökött liberális. A mindig szánalmasan elfogult, történelmi ismeretektől és szakszerű gondolkodástól szűz, érintetlen, vagyis hírhedetten tudatlan Ungváry Rudolf pedig a legprimitívebb aduval farbázott elő: Orbán és a Fidesz fasiszta. Holott ennek a lejáratott, ócska közhelyböffenetnek semmi köze sem volt a témához, amiről Mészáros Antónia hallani szeretett volna. Heller Ágnes vonzó bájaihoz és a sivatagi kanok éhségéhez pláne nem.

Az volt a rémes, hogy még ez a két egy húron pendülő, zavart gondolkodású, mindent lenyafizó lényező semmiben sem tudott megegyezni. Politizáló nyekerencként fanyalogtak egymásra – is! Istenem! Hát Tamás Gáspár Miklóst miért ráncigálták ide? Ungváry leliberálisozta, Heller egyszerűen lehülyézte. Be kellett volna ismerni: az iszlám kultúra integrálhatatlan. Bizonyítéka: a harmadik generációs – és franciát anyanyelvi szinten tudó – terroristák gyilkoltak Párizsban. Merkelke! Mit akarsz a németnyelv-tanítással?