A Mecsek keleti lábánál fekvő Komlót a szénbányászat tette jelentős településsé, Ózdhoz, Ajkához, Kazincbarcikához hasonló szocialista iparvárossá. Építészete ennek megfelelő, a Sztálin-barokk és a panel váltakozik a nyomasztó, régi munkásházakkal. A szénbányászat 2000-ben szűnt meg a városban, ám a kommunizmus iránt erős a nosztalgia, mint általában Baranya megyében.

A Munkáspárt tavaly decemberben ünnepelte újjáalakításának tizennegyedik évfordulóját. Ebből az alkalomból néhány komlói párttag ötlete nyomán a párt helyi irodájában kiállítást rendeztek a kommunizmus tárgyi emlékeiből. Ahogy a szervezők mondják, a munkásosztály történeti emlékeiből.

Havas, szürke délelőtt érkezünk meg Komlóra. A Munkáspárt helyi önkormányzati képviselője, Deák Imre barátságosan fogad minket, és kérdezni sem kell, egyből előadja nézeteit.

– A lapokban megjelent, hogy mi egy ellen-Terror Házát csináltunk. Ez nem igaz, mi az elmúlt rendszer vívmányait mutatjuk be, amit ma sokan megtagadnak. Pedig sok eredmény volt, abban a rendszerben megbecsülték a munkásembereket, például magas állami kitüntetést lehetett kapni. Ma egy munkás semmilyen kitüntetésre nem számíthat. Ez a kiállítás a múltat jeleníti meg, amikor volt munka, tisztességes fizetés, lehetett nyaralni menni.

Eszünkbe jut, hogy vannak, akik ma is sűrűn járnak üdülni, fincsi koktélokat inni például Kubába vagy Kenyába, de gondolatainkat megtartjuk magunknak, és Deák Imre monológja közben szemrevételezzük a két helyiségből álló kiállítást. A bevezető folyosó falain a kommunizmus kitüntetései: a kiváló dolgozóknak, önkéntes véradóknak, jubileumi munkásőröknek, partizánoknak, munkás-paraszt hatalomért hadakozóknak adományozott érdemrendek, és még számtalan kitüntetés, sok közülük piros műanyagból.

A szemközti falon fotók mutatják be a gyermekeknek szervezett programokat, megcsodálhatjuk például azt a felejthetetlen fekete-fehér képet, amely 1980-ban készült, és amelyen a Télapó tangóharmonikázik az ártatlan kis úttörőknek.

– A szocializmusban volt közösségi élet, a fiataloknak volt úttörőmozgalom, KISZ. Ma csak diszkó van, meg a drogok – dohog Deák Imre.

Volt bizony, gondoljuk magunkban, gumibottal verték a közösségi érzést például a pusztavacsi rockfesztivál közönségébe, de hát nem lehetett minden tökéletes. Deák Imre is elismeri ezt.

– Voltak hibák, de azokat ki kellett volna javítani, nem mindent eltörölni.

A fotók segítségével bepillanthatunk a Munkáspárt mindennapjaiba is: május elsejei felvonulás vörös zászlókkal, moszkvai társasutazás, és nicsak, a párt ifjúsági szervezete, a Baloldali Front-Munkás Ifjúsági Szövetség ötágú csillagra hajazó jelképe is feltűnik.

Gyorsan átmegyünk a másik szobába, ahol az egyik falon a kommunista munkásmozgalom halottai sorjáznak, akik „életüket adták a magyar nép szabadságáért.” Ott figyel a tablón Szamuely Tibor, Lőwy Klára, Korvin Ottó, Kreutz Róbert, Korein Sári, dr. Schönstein Sándor, Weinberger Dezső, Schlanger Elza és a többi állítólagos magyar szabadsághős. Latolgatjuk, vajon Rajk Lászlónak nem illene-e ott lenni az illusztris társaságban, de inkább nem kérdezzük meg, mert a tarkónkon érezzük a szoba sarkát uraló hatalmas Lenin-mellszobor vádló tekintetét, és félünk, hogy hátbalövet minket.

A múlt relikviái között korunk piacra termelő, kizsákmányoló kapitalizmusának termékei is felbukkannak, a munkásőrzubbony és az úttörőnyakkendők mellett ott lóg három póló is, az egyiken CCCP-felirat, a másikon sarló-kalapács, a harmadikon angol nyelvű „Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog” felirat olvasható.

Kezünkbe veszünk egy sztahanovista igazolványt, belelapozunk. Deák Imre ezt látva felhívja a figyelmünket, hogy nem akárki lehetett ám sztahanovista, nagyon sokat kellett azért dolgozni.

– Én is bányász voltam, ott izzadtam a föld alatt, hogy mások ingyen tanulhassanak. A mai komlói Fidesz-vezető is így tanult, abban a rendszerben, és a diplomáján ott a vörös csillag. Miért nem adja vissza, ha nem tetszik neki? – háborog a Munkáspárt képviselője.

Végighordozzuk tekintetünket az egyik tablón, ahol a „BM-karhatalom hősi halottai” láthatók, akik „elestek a proletárdiktatúra védelmében 1956–57-ben.” Bizony, bizony ávósok néznek ránk a falról.

– Ezek egyszerű munkásgyerekek, bányászgyerekek voltak. ők a mi hőseink. Mi elfogadjuk, hogy más nem így vélekedik, mi nem megyünk oda, ahol mások koszorúznak, nekünk viszont más a véleményünk – szögezi le Deák Imre.

Az egyik asztalon a Munkásőr című lap egy példánya látható. A címlapon egy jó húsban lévő munkásőr egy riadt arcú elveszett és megtalált kisfiút tart a karján, igazolandó, hogy a proletárdiktatúra ökleként funkcionáló testület milyen humánus és gyermekbarát. A munkásőr-motívum végighúzódik a tárlat anyagán, a legszebb relikvia az a díszoklevél, amelyben 1989. januári keltezéssel Borbély Sándor, a Munkásőrség főparancsnoka megköszöni Andics Ferencné elvtársnőnek, hogy az otthon melegével várja a szocialista hazát szolgáló élete párját.

A kiállítás megtekintése és a munkáspárti történelemszemlélet végighallgatása után kissé zúgó fejjel belepillantunk a vendégkönyvbe. A bejegyzések tanúsága szerint a látogatók többségének tetszik a tárlat, az egyik vendég például ezt írta be (hibás helyesírás az eredetiben): „A kiálítás nagyon tetszet és szép.” Ám úgy tűnik, Komlón sem mindenki fogadta kitörő örömmel a Munkáspárt kiállítását. A Fidesz–Magyar Polgári Szövetség Feltáró című komlói hírlevelében dr. Varga Sándor, a helyi szervezet elnöke úgy véli, a vörös csillag és a sarló-kalapács a világtörténelem legnagyobb népirtásának jelképei, és emlékeztet, hogy „a sok tíz millió kivégzett, internált, megnyomorított ember kilencvennyolc százaléka munkás és paraszt volt.”