A Traore-ügy után, amelyről nemrég már beszámoltam, a franciáknak újra a rendőreik miatt kell szégyenkezniük a világ haladó közvéleménye előtt, akik megint megfosztották országukat egy „esélytől” (vö. chances pour la France) azzal, hogy ismét lemészároltak egy bevándorlót.

Hirdetés

Ezúttal egy nyilván a szíriai polgárháború elől Oroszországból elmenekült csecsen dzsihadistát, aki pedig nem tett mást, csak vallási kötelességből lefejezett valakit a nyílt utcán, Párizs egyik kulturálisan színesített elővárosában. Ez a mellékes körülmény azonban semmiképpen sem indokolta a durván rasszista rendőrségi túlkapást.

Már csak azért sem, mert az áldozat a hagyományosan bolsevista szellemiségű francia tantestület mintapéldánya volt, aki a multikulturális és jakobinus-szabadkőműves köztársaság politikai komisszárjaként szívvel-lélekkel szolgálta a rasszok, kultúrák és vallások összekeverését célzó globalista projektet kozmopolita parancsnokság alatt. Egy olyan Franciaországért agitált iskolájában, amelyet arabok és négerek népesítenek be, akik majd elvetik az iszlámot, hogy asszimilálódjanak és „echte” franciák legyenek, vagyis a fehérellenes köztársaság engedelmes mamelukjai. Tehát bizonyára önként és dalolva áldozta fel életét a számára nemes ügy oltárán, büszkén vállalva érte mártíromságot.

Ennek az ambiciózus tervnek ugyanis momentán még van egy kis bökkenője. Az tudniillik, hogy a muzulmánok vonakodnak elhagyni a vallásukat, és rosszul tűrik, ha sértegetik a prófétájukat. A tanító bácsi azonban bölcs dolognak tartotta, hogy a szólásszabadságról és az istenkáromlásról folytatott aktuális társadalmi vita keretében egy olyan karikatúrát mutogasson az osztályában, amely meztelenül ábrázolta Mohamedet, a szokásos reakciót váltva ki tanítványai szüleinek körében. Az eset ezután a közösségi médiában mozgósította a környékbeli ummát, mígnem egy moszkvai születésű 18 éves csecsen úgy döntött, hogy saját kezébe veszi a dolgokat, és likvidálta az istenkáromlót.

Amint az a történelem folyamán néhányszor már bebizonyosodott, muzulmán földön nem jó ötlet az igazhívőket hergelni, mert a „szekuláris értékek” emlegetése egyáltalán nem jelent védelmet handzsárjaik és jatagánjaik ellen. Nekik ugyanis csak egyetlen dolog számít: az erőviszony. Márpedig a nyugat-európai népességcserés nagyvárosokban manapság az erőviszony nem az őshonosoknak kedvez.

Korábban írtuk
Hirdetés
Hirdetés

Egyes becslések szerint legalább tízmillió muzulmán él a 66 milliós Franciaországban, 2050-ben már húszmillióan fognak, alig kétszer annyi őshonossal szemben, akiknek a fele 60 éven felüli lesz. A muzulmán fiatalok tömegesen támogatják a saria (iszlám vallásjog) alkalmazását. A 25 éven aluli muzulmánok háromnegyede úgy véli, hogy Franciaországban az iszlám jognak kell érvényesülnie a köztársaságival szemben, kétharmaduk szerint büntetni kell az istenkáromlást, a 15–17 éves muzulmánok egyharmada pedig még a hitetlenek elleni dzsihádot sem hajlandó elítélni.

Amikor Jean-Marie Le Pen 40 éve elkezdte kongatni a vészharangot ezzel kapcsolatban, antifasiszta frontba tömörült ellene a reálbaloldal és a pszeudojobboldal. Ugyanezek a tanárok, akiket manapság megvernek, megkéselnek vagy éppen lefejeznek migráns védenceik, egyetlen alkalmat sem hagytak ki az évek során, hogy utcára vigyék osztályaikat „a rasszizmus, a kirekesztés és a gyűlölet” ellen. Nem véletlen, hogy az oktatói kar számít a rendszer egyik tartópillérének. Viselnie kell tehát a francia társadalom lerombolásának felelősségét. Adott esetben személy szerint is. Ezek a hivatásos agitátorok fehérellenes propagandával indoktrinálják a fehér fiatalokat, öngyűlöletre dresszírozva őket. Szakmányban űzött szüntelen antifasiszta és antirasszista ideológiai tamtamozásuk nélkül a fehér fiatalság lelkileg sokkal egészségesebb és harcra készebb lenne. Egyetlen politikus, egyetlen bíró, egyetlen újságíró sem lehet bűnösebb azoknál, akik karrierjük során fehér fiatalok ezreinek mossák át az agyát, kilúgozva belőlük az önálló gondolkodásra való képesség csíráját is. Ezek a bolsevik tanárok látják el csereszabatos csinovnyikokkal: bírákkal, újságírókkal, politikusokkal a rendszert. Aminek nélkülük nem lennének káderei a fehérek elpusztításának megszervezéséhez és végrehajtásához – amint az a szemünk láttára zajlik Nyugaton.

Ami pedig a mostani eset társadalmi fogadtatását illeti, ez alkalommal is csak a szokásos séma fog ismétlődni nyolc lépésben: 1) elhatárolódás az iszlamofóbiától a felvilágosodás nevében, 2) anyázás a közösségi médiában, 3) siránkozás és magyarázkodás a tévéstúdiókban (nem szabad általánosítani), 4) gyertyafényes virrasztások a sajnálatos esemény színhelyén virágcsokrokkal és plüssmacikkal, 5) médiakampány a bevándorlás ellenzőinek a leleplezésére, 6) még több bevándorló a harmadik világból, 7) várakozás a következő terrortámadásra, 8) ismétlés elölről. Ugyanez keresztény változatban: 1) elhatárolódás az iszlamofóbiától a vallásbéke nevében, 2) imádkozás az áldozatért, 3) siránkozás és magyarázkodás a templomokban (mindnyájan ugyanazt az istent imádjuk), 4) gyertyafényes virrasztások rózsafüzérekkel és biblikus idézeteket tartalmazó cetlikkel, 5) prédikációk a szeretet fontosságáról (tartsuk oda nekik a másik orcánkat is). Az utolsó három pont l. mint fent.

Egyébként pedig a szokásos állami gyászszertartás után ez a happening is általános érdektelenségbe fog fulladni, és mindenki visszatér majd a juhakolba, hogy ott folytassa, ahol abbahagyta: a politikai és a médiaprostik a rasszkeveredést hozsannázva, a muszlimok a hitetleneket átkozva, a négerek gondtalanul sokasodva, a fehér átlagpolgár pedig az ideológiai zacskós levesét szürcsölgetve bárgyú arckifejezéssel. Summa summarum tartani kell az eddigi irányt, harcolva a rasszizmus, a populizmus és a szélsőjobb, röviden a fehérek ellen, akik azt hiszik, hogy otthon vannak Franciaországban. Mivel azonban a trockisták és az iszlamisták találkozói mindig energiával telítettek, a jövőben bizonyára egyre gyakrabban élvezhetjük majd a kulturális interakció ilyen és hasonlóan intenzív pillanatait.

Mindeközben Macron, a rettenthetetlen vezérürü a helyzethez illő antifasiszta formulával lelkesíti birkanyáját: „Nem törnek át!” (¡No pasarán!) És: „Csak semmi fejetlenség!” Ezt viszont valamiért elmulasztotta hozzátenni.