Lindácska szülei a nagy Amerikában éltek, majd – miután ott talán nem termett annyi babér a kicsi lánynak, mint az óhazában teremhetne – haza (?) jöttek, és apuka gyorsan felfuttatta szeme fényét. Sikerült. Ne irigyeljük tőlük.

Aztán jött a Nagy Baki. Lindácska ugyanis újra fellépett. Nem máshol, mint a Kelet-Nyugat kosárlabda gálán, Budapesten. Eltátikázott néhány dalt, teljes erőbedobással táncolt egyet, a közönség önfeledten élvezte az előadást. Majd felállt a színpadra, és – amúgy „live” – dalolásba kezdett. A kezdéssel nem is volt túl sok probléma. Azonban néhány sor után elfelejtette a Himnusz szövegét. Nem, kedves olvasó, nem egy újabb „slágerről” van szó, hanem Kölcsey és Erkel közös művéről. Amit mi, magyarok, együtt, könnyes szemmel szoktunk énekelni szilveszterkor, közös ünnepségeken, demonstrációkon – vagy éppen sporteseményeken, mint amilyen ez a gála is volt. Lindácska (fején divatos kis sapkájával) nem könnyezett. Még a szégyentől sem. Inkább odavetette a zúgolódni kezdő közönségnek, hogy ezt együtt kell énekelni, mert egyedül nem megy, és igazán összeszedhetnék magukat, és a rosszallás helyett inkább daloljanak vele. Mert buli van, vagy mi a szösz…

Lindácska tévedett. Ezzel csak még jobban felingerelte az első sokkból magukhoz térő nézőket, és elementáris erejű füttykoncertre sarkallta őket. Ekkor felszaladt a színpadra Király Tamás, a sztárcsináló édesapa és – több hiteles forrás szerint is – együtt sikerült végigénekelniük a dalt, amely a jelek szerint még hiányzik a kis csalogány repertoárjából. Az internetről letölthető felvételek szerint azonban nem úgy tűnik, hogy a nagy izgalom miatt csuklott volna el a kis szöszi hangja; apuka végig énekelt, Lindácska többé-kevésbé elkapta a sorok utolsó szótagjait.

Erre még a balliberális sajtó számottevő része is felháborodott. Több újság is címlapon számolt be a szégyenteljes eseményről, és abban lényegében egyetértettek: ez mégsem járja. Van azonban egy internetes hírportál (melyet az egyik kereskedelmi rádióadó hirdet rendszeresen a Népszabadságból összeállított hírösszefoglalója után), annak is egy Kalmár Tibor nevű újságírója: egyszerre renitens és toleráns. Renitens, mert teljes mellszélességgel védelmébe veszi Lindácskát. S toleráns, mert ezt állítja magáról.

A publikum szerinte ezerarcú. A gála résztvevői is. Mert egyik pillanatban még jót mulatoznak Lindácska playback-előadásán, a másikban meg már kifütyülik. Itt az ideje magukba szállniuk – a mi Tiborunk szerint. Lindácska programjába – a cikk szerint – húszperces szünet lett volna beiktatva a Himnusz eléneklése előtt, de ezek a kegyetlen rendezők az ugrabugra minikoncert után rögtön felparancsolták a színpadra. A mi Tiborunk szerint „így viszont nemhogy átöltözni nem volt ideje, de rendesen kifújnia magát sem, így nem csoda, hogy izgalmában már a harmadik sornál elakadt a szava”, majd később (a közönség „kegyetlenségére” utalva): „ismét bebizonyosodott, sok minden hiányzik még idehaza ahhoz, hogy igazán sztárkultuszról beszélhessünk”.

Sokan vagyunk (és valószínűleg elegen), akiknek nincs szükségünk átöltözni, kifújni magunkat egy-egy Himnusz-éneklés előtt. Mert erre nem kell rákészülnünk. Mert álmunkból felébredve is elénekelnénk. Mert ez nekünk így természetes. Sokan vagyunk (de talán nem elegen), akik sajnáljuk a média által életre keltett „sztárokat”, akiknek húszpercnyi tátikázás után már szükségük lenne egy kis pihenőre, egy kis leeresztésre. Talán egy időre tényleg kifújhatnák magukat.

Egyébként nekünk, őslakosoknak is vannak „sztárjaink”. ők, ha kell, végigénekelnek egy teljes előadást, végigtáncolnak egy estét. És bármilyen hihetetlen, nekik nem kell előre leírni a kérdéseket, hanem „rápihenés” nélkül tudnak bármire válaszolni. Utána pedig képesek lennének elénekelni a Himnuszt.

De nézzük tovább a gondolatmenetet – mi hiányzik még „idehaza”. „Elsősorban a tolerancia, hiszen néhány hónappal ezelőtt Anastacia járt így a Superbowl döntőjén (sic!), ám akkor inkább rajongói szimpátiáját, támogatását élvezte, sem mint ellenségeskedését”. Érdekes toleranciaértelmezés. Mint a régi viccben: a rádió bemondja, hogy egy őrült rossz irányból hajtott be egy egyirányú utcába, mire a vicc főhőse felkiált: Egy? Ezren jönnek! Publicista Tibor és a hozzá hasonlók döntik el így, hogy ki az őrült és intoleráns. Hogy több ezer ember ok nélkül nem lehet intoleráns? S hogy lehetnek még emberek ebben a beteg világban, akiknek többet jelent a magyar himnusz, mint Lindácska vagy a nagy Amerika sztárja, bizonyos Anastacia? Hogy lehetnek még emberek, akik elképzelhetetlennek és felháborítónak tartják, ha valaki belesül ebbe a csodálatos dallamba? Velük szemben nem kell toleránsan viselkedni? Tőlük Lindának nem kell bocsánatot kérnie? Vagy ha már itt tartunk, az őt védelmezőknek nem kellene inkább hallgatniuk?

A cikk hátralévő részében a Lindát védelmező szerző kitér arra, mi mindent „nem vehetünk el” Lindácskától: hosszú évekig tanult zenélni. Fellépett a dívák éjszakáján. Maga Presser Gábor sztárvendégként invitálta az LGT Popfesztiváljára. És kiemeli a legfontosabbat: egy amerikai stúdió egymillió dolláros szerződést kötött vele. Idézném a nagy Horn Gyulát: „Na, és?” A Himnuszt minden magát magyarnak mondó embernek tudnia kell! Ha tetszik a toleránsoknak, ha nem. Ha mégsem tudja, meg kell tanulnia. Az újramelegített valóságshow felfuttatására az egyik legnagyobb kereskedelmi adón a műsor reklámjai mennek. Az összevágott részletek betetőzése az egyik szereplő hölgy (?) kijelentése: „Lef…som a bokámat, ha ezt nem tudjuk megfejteni.” Ezt óránként néhányszor bejátsszák, nehogy valaki lemaradjon róla. A Himnusz helyett ezt biztosan könnyedén idézgetik majd a toleránsok gyermekei a következő iskolai napon. Mi, intoleránsok inkább a Himnuszt választjuk.