Christopher Condon, Kester Eddy

A Financial Times budapesti tudósítói

II. rész

Tisztelt Uraim!

Mielőtt folytatnám a múlt héten megkezdett levelemet az önök és a legnagyobb magyar ellenzéki párt közötti vitáról, nyilván nem hibáztatnak azért a kitérőért, amelyben megemlítem – mint azt a Magyar Nemzet január 21-i számában olvasható volt -, hogy lapjuknak peren kívül 300 ezer fontos (mintegy 110 millió forintnyi) rekordbírságot kellett fizetni hitelrontás miatt egy brókercégnek.

E kedves bevezetés után most folytassuk ott, ahol a múlt héten a levél félbeszakadt. Ami annak ismertetése volt, hogy amikor nálunk a jobbközép kormányoz, a nyugati sajtó tele van a magyar média híreivel, míg a neoliberális kormányzás idején a magyarországi média a világsajtóban nem téma – noha az a nyugati média olvasóit e sajtó mindkét korszakban egyformán nem érdekli. Ennek az egyoldalú érdeklődésnek egy példáját is idéztem. Mégpedig a Bolgár Györggyel készült maratoni interjút, amelyet a holland közszolgálati rádió sugárzott annak a közönségnek, amelynek nagyjából annyi fogalma van Bolgárról és a magyar rádióról, mint nekünk itt egy albán rádiónak az albán szocialista vezér, Nano Fatos iránt rajongó újságírójáról.

Az természetesen külön kérdés, hogy a holland újságírók miért veszik ki a magyar jobbközép kormányok elleni csatában oly nagy számban és nagy elánnal a harcukat. Az is érdekes kérdés, hogy miért van a viszonylag kis Németalföldnek Magyarországon jóval több tudósítója, mint a Hollandiánál lényegesen nagyobb európai országoknak?

Szinte gondolni sem merek arra, hogy e tudósítók egyrészt az olyan, honfitársi befektetők nagy barátai, mint a holland Amro Bank, amely nemrégiben még tulajdonosa volt a botrányos magatartásáról hírhedté vált K&H Banknak, de az is pusztán véletlen, hogy egy felmérés szerint (amely Van bloedrood tot groenlinks – Vérvöröstől zöldbalig – címen a De Tijd 2004. január 9-i számában jelent meg és azt írja, hogy „a holland újságírók 79 százaléka a politikai spektrum baloldalához sorolja magát”. Azt pedig tudjuk, hogy a neoliberális irányzatú lapokat kulturálisan és szocializáltságukat tekintve balliberálisok írják.

Azt persze nem tudom, hogy önök saját magukat a politikai spektrum melyik oldalához tartozónak tekintik, de azt igen, hogy a Budapesten tartózkodó külföldi tudósítók valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva nemcsak írásaikban tűnnek nemcsak nekem rendkívül elfogultnak a neoliberális – a nemzeti javakat a külföldieknek gátlás nélkül kiárusító – kormányok iránt, de az is említésre méltó, hogy míg önök közül az 1990-es fordulat óta oly sokan és sokszor adtak interjút a helyi balliberális médiának, valahogy szinte soha nem volt érkezésük ugyanezt megtenni a jobboldali médiával. Vagy időhiányra, vagy arra hivatkozva, hogy maga az újságíró ne legyen primér hír forrása.

Mindezt előre bocsátva, az önök és a Fidesz között kirobbant vitában semmiféle képen nem kívánok állást foglalni. Én ugyanis másként jártam volna el a Fidesz helyett. Például úgy, hogy amikor a Gyurcsány-kormány fizetett hirdetést adott fel balliberális kormányszócső lapokban, önöket idézve, akkor én ellenhirdetéseket adtam volna fel olyan, netán a világsajtóban önöknél is jóval többször idézett médiumokra hivatkozva, mint a brit Reuters hírügynökség, amely szerint Magyarország gazdasága a roppant költségvetési deficit miatt egy „jéghegynek” tart.

A Fidesz helyében azután sok mindent az önök szemére vetettem volna. Például azt, hogy önök kitapinthatóan elfogultak az Orbán-kormánnyal szemben és a Medgyessy-

Gyurcsány-kormány mellett. Ennek megemlíteném az egyik legenyhébb esetét. Talán emlékeznek arra, hogy épp három évvel ezelőtt az önök akkori tudósítója, Robert Wright úr azzal a prekoncepcióval látogatott el a Magyar Nemzet főszerkesztőjéhez, hogy bebizonyítsa: a lap a kormány szócsöve és ezért a kormány elárasztja hirdetésekkel. A polgári napilap főszerkesztője hiába kérte Wright urat, hogy vegyék elő akár az aznapi Magyar Nemzetet és a Népszabadságot s a kettő összehasonlításából kiderül: a Népszabadságban (amelynek résztulajdonosa az MSZP által alapított alapítvány) több az állami hirdetés, mint a „Fidesz-szócső” a Magyar Nemzetben. Wright urat azonban a tények nemigen érdekelték, és megírta cikkét úgy, ahogyan azt eleve elgondolta, az elétárt tényektől nemigen zavartatva magát. Azt talán már hozzá sem kell tennem, hogy sajátos módon ma a Financial Times tudósítója nem akar arról cikket írni, hogy az olykor egymillió példányban megjelenő Népszava milyen pénzből jelenik meg ekkora példányszámban MSZP-kampánylapként, és hogy egy oly kis példányszámú napilapban miért van oly sok állami hirdetés. Avagy a többi kormányszócső lapban.

Sőt. Napilapjukat az sem zavarja, hogy a Magyar Nemzeten kívül az összes magyar politikai napilapban összehasonlíthatatlanul többször szerepel Orbán Viktor neve, mint Gyurcsány Ferenc miniszterelnöké, legyen az vezércikk vagy hír. Az előbbi természetesen minden esetben negatív szövegkörnyezetben. Amiből egy pártatlan újságíró azonnal levonná a következtetést, hogy az Európai Unióban nincs egyetlen olyan ország, amelynek sajtója összehasonlíthatatlanul többet foglalkozik az ellenzékkel, mint a kormánnyal, amely a politikacsináló, szemben a hatalom nélküli ellenzékkel. Mint ahogyan önök nem foglalkoznak azokkal az irdatlan összegű itteni kormányzati sikkasztásokkal és pénzeltüntetésekkel, amelyeknek a töredéke miatt Európa más országaiban kormányok szinte hetek alatt buknának meg.

Most pedig térjünk rá a vitájuk egyik, számomra leggusztustalanabb mozzanatára. Mégpedig arra, hogy a HIPA – a Magyarországon dolgozó külföldi újságírók szövetsége, amely 65 újságírót és tudósítót képvisel, akik a magyar eseményekről tudósítják a világot úgy, hogy annak lefestésére a „botrány” szó szépítés – elítélte a Fideszt, amiért önöket és lapjukat támadta.

Eddig még rendben is lenne a dolog, hiszen mindenkinek joga van bárki elítélésére. Csakhogy ön, Kester Eddy úr, véletlenül az elítélő szervezet elnöke, ön pedig, Condon úr, a HIPA öttagú elnökségének tagja. Ami az elítélést – hogy finom legyek – kissé pikánssá teszi. De ez még mindig csak hagyján, mert ha önök mindezt nem érzik ellentmondásosnak, akkor feleslegesen magyaráznám el önöknek a „conflict of interest” fogalmát. Igen ám, de tiltakozásukban azt írják, hogy a HIPA véleménye szerint a Fidesz az önök ellen indított támadásával (és most a magyarországi balliberális lapok híradásából idézek) „veszélyezteti a sajtó szabadságát”. Hozzáteszik: „a HIPA a továbbiakban is a végsőkig kiáll a szabad és független sajtó védelméért és tagjai azon jogáért, hogy professzionális módon tudósítsanak a magyarországi eseményekről”.

Nos, ez az a pont, amikor a lélegzett fennakad. Ugyanis én – és azt hiszem, sokan mások – még olyat nem hallottam, hogy egy önök által demokratikusnak nevezett országban a sajtó szabadságát nem a kormányon lévők, hanem a hatalmon kívül lévő ellenzék bármilyen cselekedete korlátozni tudná. Nevezzenek meg egyetlen olyan demokratikus országot, ahol akár egy kormány (például az amerikai külügyminisztérium éves jelentése), akár egy nem kormányzati szervezet valaha is azzal vádolt volna egy fizikai erőt nem alkalmazó ellenzéket, hogy az „veszélyezteti a sajtó szabadságát”. Önök tényleg azt akarják elhitetni, hogy annyira megijedtek a Fidesz bírálatától, hogy ezentúl a HIPA tagjai Fidesz-barát cikkeket kényszerülnek majd írni és szándékuktól eltérően írnak majd a Gyurcsány-kormányról? Vádjuk irracionális, elképesztő, méltatlan és röhejes.

Főleg önöktől, akik eddig képtelenek voltak leírni azt, hogy először a Medgyessy-, majd a Gyurcsány-kormány emberei – közöttük a büntető törvénykönyv legsúlyosabb paragrafusaival vádolt támogatói – e kormány által szponzorált médiumokban az ellenzéki politikusok és újságírók fizikai likvidálásával fenyegettek, illetőleg hívtak fel azok meggyilkolására. Amiről, önök, Kester és Condon urak, hallgattak, mint Szicíliában azok, akik magukra nézve parancsnak tekintik az omertát. Mert mi lett volna fordított helyzetben? Ha Orbán idején kedvenceiket, mondjuk Konrád Györgyöt, Eörsi Mátyást, Kőszeg Ferencet, Haraszti Miklóst, Vásárhelyi Máriát, Kenedi Jánost, Bolgár Györgyöt és a hozzájuk hasonlókat fenyegettek volna meg hasonlóan nehéz fiúk a televízióban és rádióban kiheréléssel, torokelmetszéssel és hasonló lábeltevési akciókkal? Erről ugye nincs idejük nyilatkozni e lapnak sem, uraim?

De arról sincs idejük tudósítani, hogy milyen fizikai atrocitás éri a jobboldali aktivistákat és kizárólag a jobboldali aktivistákat? „Tört-zúzott tegnap egy Fideszt becsmérlő középkorú férfi az ellenzéki párt kecskeméti irodájában”, nyilatkozott Vörösmarty Attila, a Fidesz kecskeméti elnöke a Magyar Nemzet január 21-i számában.

„Szervezett MSZP-s támadássorozat végkifejleteként tettleg bántalmazta Tasó Lászlót, Nyíradony polgármesterét Szilágyi János, a szocialisták helyi elnöke”, olvashatják Tettlegesség Nyíradonyban: Polgármestert bántalmazott az MSZP-s? címen megjelent tudósításában ugyanezen lap december 20-i számában. Pilhál Györgynek, a Magyar Nemzet újságírójának az arcát verték szét cikkei miatt, írja a túlzott jobboldali elfogultsággal nem vádolható Magyar Hírlap. Szűkebb pátriámban, Bicskén „csupán” két jobboldali aktivistát vertek össze a 2002-es kampányban. 2003 nyarán Szász Károlyt, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének törvénytelenül leváltott akkori elnökét verték agyba főbe. Kékesi Tibor MSZP-s országgyűlési képviselő tavaly esett neki szomszédnőjének, mert az le akarta videózni, hogy a szocialista képviselő blokkolja garázsbejáratát. Soroljam, uraim? Vagy azt a valóban újságírói tollra illő szomorú tényt, hogy a közszolgálati televízió „ügyvédjét”, Juszt Lászlót lopásért ítélték el? Vagy azt, hogy a bíróság egymás után menti fel azokat, akiket a rendőrség összever, meghurcol és bilincsbe verve visz el, mert tüntetési jogaikat gyakorolják? Beleértve a Népszabadság fotóriporterét, amely lap azóta is úgy hallgat az ügyről, mintha egy szocialista csuka parancsára tenné? Ez sem tűnik fel önöknek? Ahogyan az sem, hogy a Magyar Televízió kuratóriumi elnöksége ma éppen olyan „csonka”, mint a korábbi ciklus idején, amikor tucatszámra gyártották erről kollégáik az elítélő híreket? Vagy az, hogy ma – ellentétben az 1998-2002-es periódussal – az Országgyűlés kénye-kedvére van bízva, melyik közszolgálati adó mennyi pénzt kapjon és egyáltalában kapjon-e pénzt? Vagy azt, hogy Bonyhádon és Makón „rabosítanak” embereket, miután a rendőrség feldúlja lakásukat, zaklatja és kihallgatja őket, mert a demokráciában legtermészetesebb jogukat gyakorolják azzal, hogy az ellenzék legnagyobb pártja véleményét ólomba merészelik önteni?

És önöknek van képe a Fideszt, a demokratikus világ e legszelídebb (de írhatnék más jelzőt is) pártjától féltve a sajtószabadságot?

Önöknek, akik újságíróknak merészelik mondani magukat?

A HIPA! Hihi-haha.

Említettem itt már egyszer, hogy HIPA-ként micsoda „bátorságról” tettek bizonyságot, amikor egy alkalommal e lap főszerkesztőjével, Bencsik Andrással együtt meghívtak bennünket az Astoriába egyik szokásos sajtóreggelijükre. Ott egyiküknek sem volt bátorsága, illetőleg szakmai késztetése, hogy elfogadják azon ajánlatunkat, amelyiket akkor tettünk. Vagyis azt, hogy a Legfelsőbb Bíróság egyik tagja önöknek – ha kíváncsiak rá – személyesen elmondja, miként tenyerel rá a politika a hatalmi ágak egyikére.

El tudnak képzelni egy hasonló passzivitást egy ilyen ajánlatra a világ bármely más országában, amikor vagy három tucat újságíró üli körül az asztalt?

(folyt. a jövő héten)