Bárándy Gergely

jogász, MSZP-képviselőjelölt

Ön az MSZP színeiben indul majd a választásokon. Apjához hasonlóan mindent megtesz majd azért, hogy az MSZP-t egyre nehezebben lehessen megkülönböztetni neoliberális koalíciós pártjától, az SZDSZ-től. Ön egyébként „méltó” arra, hogy egy ilyen formációnak legyen a jelöltje, hiszen az igazmondás nem erős oldala. Ön szeptember elején egy népszavás újságíró tanújaként egy tárgyaláson azt merészelte állítani távollétemben, hogy nem fizettem meg önnek 80 ezer forintot, amit egy korábbi per alkalmával ítélt meg a bíróság, holott akkor már hónapok óta a számláján ült a pénz. Valószínűleg összetéveszt Juszt Lászlóval, aki nekem tartozik igen hosszú ideje perköltséggel. Juszt azért perelt be, mert véleményemmel élesen bíráltam Szász Károly elleni közszolgálati heccműsorait, amelyeket követően a véletlenek összjátéka miatt néhány nappal később sor került a PSZÁF jogellenesen eltávolított elnökének megveretésére. Mellesleg Szászék a tévéműsorokért szintén indítottak pert, de a verés után a pert visszavonták. Hogy Szász Károly megverésére ki adott parancsot, nem tudjuk. Azt viszont igen, hogy engem első fokon hétszázezer forintra ítéltek. Másodfokon pedig felmentettek. Jusztot viszont 42 000 forint perköltségre ítélték. Ő pedig hosszú ideje nem hajlandó fizetni. Ügyvédemnek – aki munkájáért kapja meg majd az összeget – ezért most Juszt ellen meg kellett indítania az összeg inkasszó útján történő végrehajtását. Tudja: szoci „barátjáról” van szó, a tévé ügyvédjéről. Egy ügyért, egy pártért dolgoznak. És egyformán SZDSZ-es parfümillatuk van.

* * *

Válasz Jeszenszky Gézának II. rész

Mielőtt tovább mennénk, tartsunk egy kis szünetet. Beszéljünk egy kicsit arról, hogy a jobboldali sajtóból való hosszú távolléte után mekkora meglepetést okozott az oda való „berobbanása”. Nemcsak Barki asszony megtámadásával (amelyet – Barki asszony levelével együtt – a Kapu című folyóirat is közölt), nemcsak megtámadásommal e hetilapban, amiért a megtámadott Barki asszony védelmére siettem, de a Demokrata október 13-i számának napján a Magyar Nemzetben és, szintén azon a csütörtökön, a Heti Válaszban megjelent írásaival. Ami után két nappal később a Magyar Nemzet Antall feltétlen bizalmasa címmel közölt önnel egy teljes oldalnyi interjút. A jobboldali naiv olvasó nem tudja mire vélni ezt a hirtelen Jeszenszky-esőt. És okot keres. Még arra is vetemedhet, hogy közeleg a választások ideje és ön a meglehetős feledés és a másik oldalon való publikálás után most „pozícionálni”, „képbe hozni” kívánja magát. De ez persze csak amolyan naiv képzelgés lehet. Hiszen ön olyan posztra vágyódhat (és ezt már nem a naivok gondolják), amelyhez a következetességnek legalább egy kezdő szintje szükséges. Ami önből meglehetősen hiányzik. Bizonyítékot kér? Támadó levelével kezdem. Ön valósághárító és talán gyáva módon nem Tom Lantost vagy Charles Gatit okolja a republikánus Bush-kormány és az Orbán-kormány közötti rossz viszonyért, hanem e lapot és a Vasárnapi Újságot (amelyekkel – ön szerint – Bush fekszik és kel, miközben a pakisztáni-indiai atomháború elhárítására alig marad ideje). Ön persze nem saját magát okolja azért, mert nem tudott jobb viszonyt teremteni az ön által legfontosabbnak ítélt amerikai-magyar viszonyban washingtoni nagykövetként. Nem saját magát okolja azért sem, amiért washingtoni éveiben képtelen volt kiépíteni olyan kapcsolatokat, amelyek révén Bush fejében is el lehetett volna ültetni azt a gondolatot, hogy nem a Gyurcsány-féle exkomcsik a magyar demokrácia és gazdasági fejlődés letéteményese (ld. a Fehér Ház hivatalos sajtókommünikéjét a Bush-Gyurcsány találkozóról) és hogy nem Orbán Viktor és kormánya a világ legantiszemitább „politikai elitje”, mint ezt hazug és arcátlan módon Bush nagykövete mondta ideérkezése után. Nem. Önt folyamatosan az a kényszerképzet üldözi, hogy egy nyugati demokráciában az újságírók cikkei határozzák meg az országok közötti viszonyt. És itt van az ön első logikai bukfence, a több tucat közül. Talán emlékszik arra, hogy a mi balliberális újságíróink Bush első elnökválasztási kampánya idején Busht ostobának, kreténnek, intellektuális nímandnak, sőt írástudatlannak állították be. Amikor a magyar jobboldali sajtó – amely éppen úgy nem tudta, hogy Bush milyen elnök lesz, mint a nyugat-európai, Bushból mára szintén kiábrándult európai jobboldali sajtó nagy része – egyértelműen a republikánus elnökjelölt mellett tette le a voksot. (Sőt, a Demokrata a megalázó szavazat-újraszámlálási procedúra eredményét meg sem várva, címlapján nyilvánította győztesnek George W. Busht – a szerk.) Érdekes, ugye, hogy ez nem jutott el Bush-hoz? És az is érdekes, hogy Bush balliberális médiaócsárlása nem terhelte meg a Bush-Medgyessy-viszonyt. És az sem, hogy Bush minden, a világra nézve a világ közvéleményének túlnyomó részében katasztrofális politikája után négy évvel később még e lap is Busht részesítette előnyben John Kerryvel szemben, ellentétben a balliberális médiával. Tudom, hogy ön nehezen követ, de azért igyekezzünk tovább menni. Ön ezt a meglepő mondatot írja le október 13-i, hozzám címzett levele vége felé: „Barki doktornak írott, érveit cáfoló levelemet szívesen osztanám meg lapjuk olvasóival.” De Jeszenszky úr, ön, aki a Magyar Nemzetben megjelent, említett cikkében is e lap egyik címoldalát támadva, amiért az egy iraki gerillát „hősként” állított be és ön szerint ez felborzolta a Bush-kormány kedélyét, itt akarja kifejteni nézeteit? E lap olvasóinak? Hát mit szólna mindehhez a Demokratán magát hergelő Bush elnök? Azt, hogy egy „ilyen” lapban megszólal Jeszenszky Géza? Egyébként ami a címlapot illeti – és amire a múlt héten már kitértem -, hadd idézzem a New York Times augusztus 1-i számában idézett Amna Alit, egy 22 éves londoni diákot, aki azt mondta: „Amikor a nyugati erők muzulmán országokba mennek és ott ártatlan embereket ölnek meg, akkor ezt nem hívják terrorizmusnak. De amikor az emberek megvédik hazájukat, azt terrorizmusnak nevezik.” Most pedig, engedelmével, rátérek a Magyar Nemzet-beli cikkére általában. Annak láthatatlan mottója az, hogy tapossunk lefelé és hízelegjünk felfelé. Miként lehet más módon értelmezni ugyanis azt a kitételt, hogy Laura Bush, az elnök felesége azért látta vendégül Dobrev Klárát, Gyurcsány feleségét, mert Bushné „kebelbarátnője”, Nancy Brinker, a volt budapesti amerikai nagykövet erre megkérte? Uram, tudja micsoda, többszörösen szörnyű mondat ez? Ki sértett meg kit? Nem Nancy Brinker sértette meg a leggyalázatosabb módon az Orbán-kormányt azzal, hogy olyan antiszemitának bélyegezte, mint amellyel e földön nem találkozott? Nem neki kellett volna bocsánatot kérnie e minden alapot nélkülöző sértésért? És most a magyar jobbközép tördelje a kezét, hogy a sértő, a porig alázó, hazug perszóna bosszúból segíti a Laura Bush-Dobrev Klára találkozót? Mit képzel ön? Ön tényleg hisz azon mondatában, amellyel önmagát idézve utasítja vissza Barki asszonyt azzal, hogy „…Ön érzelmekre apellál, márpedig ezzel a politikában semmire sem megyünk?” Uram, mit képzel, a politikának ki a végső szubjektuma? Az ember, uram! Márpedig az embereknek nemcsak pénztárcájuk, de lelkük is van. Mégpedig hatalmas. Ezért törtek ki forradalmak és szabadságharcok. Ezért tört ki az 1956-os szabadságharc is, amelynek jelszava ez volt: „Ruszkik haza!” Amely a lelkekből fakadt, nem pedig a gazdasági és politikai kapcsolatok józan mérlegeléséből, mert akkor még vagy húsz évig zabálhatta volna ön is a poklokban rothadó Rákosi és Gerő kenyerét. Nem tudja ön, hogy a lélek milyen erőt ad? Mit gondol, miért tud ellenállni Chávez vagy akár a szörnyeteg Castro Amerikának? Miért mondta meg a meggyilkolt Anne Lindh svéd külügyminiszter-asszony a „tuttit” a Közel-Keletről? Mert fütyült a politikai kalkulusra és az emberek lelkéből szólt. Ön tényleg azt hiszi, hogy a „nagypolitika” az erősebbnek való nyalás művészete? Idézem egykori párttársát, Furmann Imrét, aki 1993. áprilisában Szárszón azt mondta: „A polgár nem nyal, mer tisztában van azzal, amit D. Nagy Lajos énekel, hogy nyalni csak úgy lehet, ha élvezzük az ízeket”. Vagy ez csak Amerikával van így? Netán ön is úgy képzeli el a vele való viszonyt, mint a Magyar Nemzet múlt szombati száma idézte Harold Pinterről szóló páratlan tanulmánya legvégén Pinter ezen elítélő szavait: „Az amerikai külpolitikát a következőképpen lehetne meghatározni: »Nyald a seggem (az eredetiben kiírva – L. I.), vagy szétrúgom a fejed!«”? Nagyon belelendültem. Folytatom a jövő héten.