Dénes Veronika bírónő Pesti Központi Kerületi Bíróság

Tisztelt Asszonyom! Ön – aki ítéletei révén még kollégájánál, Cserni bírónál is jobban megfekszi igen sok jobboldali gyomrát, és aki bírói munkájának kiértékelését és bíróságuk ügykiszignálási gyakorlatát remélem 2006 nyara után el fogják végezni – annak idején enyhe közmunkára ítélte azokat, köztük a népszabadságos Léderer úr fiát, akik elfűrészelték a mocskos, gyilkos disznó, Rákosi Mátyás idején lerombolt Regnum Marianum temploma helyén emelt keresztet. Mint most a hírekből megtudtuk, ismeretlenek zsidó sírokat pusztítottak el Budapesten. Nem gondolja, hogy azok, akik enyhe ítéleteket szabnak ki, amikor az eléjük kerülőkről kiderült, hogy másoknak fontos és szent jelképek tönkretevői és vandál pusztítói, az enyheség felbátorít újabb elkövetőket, akik szintén vandál tetteket hajtanak végre szakrális jelképek ellen?

* * *

Nem SZDSZ-es történészeknek

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A Magyar Nemzet június 15-i, szerdai számának címoldalán Gyanúkampány Orbán ellen? – Az élet eddig igazolta a cáfolt tervben foglaltakat címen arról olvashatunk, hogy „Egy állítólagosan a Miniszterelnöki Hivatalból származó, Orbán Viktor többfrontos lejáratását célzó kommunikációs tanulmány jelent meg… Cigányozást, ügynökmúltat, szőlőügyezést javasolt az irat. Főképp az Élet és Irodalom hetilapon keresztül. A háromoldalas Gyanúkampány címet viselő anyag mottója: »Nem fontos, hogy egy támadásnak van-e bármi igazságalapja«”. Szintén a Magyar Nemzet június 17-i számának címoldalán Közpénzeket is kap a tényfeltáró című cikkében az olvasható, hogy „többek között cikkek sajtóban való elhelyezéséért vagy az önkormányzat PR-tervének elkészítéséért havi 300 ezer forint közpénzt vehet föl egy MSZP-s politikus megbízásából a Bács-Kiskun megyei önkormányzattól Rajnai Attila újságíró is, aki az Élet és Irodalomban (ÉS) Orbán Viktor lejáratását célzó cikkeiről vált közismertté. Rajnai elmondta: független tényfeltárónak tartja magát”. Nem hiszem, hogy mértéktelen túlzással lennék vádolható, amikor azt állítom: az idézett hetilap a balliberálisok által legveszélyesebb ellenségüknek tartott szerény személyemmel kezdték meg még 2001-ben azt a nagyon sok újságoldalra és több számra terjedő „tényfeltárást”, amely páratlan a nyugati világban. Nem csak abban, hogy a „tényfeltárás” személyét a folyamatban elfelejtik megkérdezni. Most a rendkívüli véletlen egy olyan bizonyítékot penderített utamba, amellyel kitűnően illusztrálhatom azt, hogy ez a lap miként használ fel hiteles dokumentumot hazugság alátámasztására. Hogy ez az Orbán Viktor „szőlő”-ügyében nyilvánosságra hozott eddigi és más anyagok mérlegelésében óvatosságra int-e, azt döntsék el önök. A valódi dokumentum fondorlatos felhasználóját, Kenedi Jánosnak hívják. Balliberális oldalon történésznek nevezik, holott érettségi után csupán a kádárista MÚOSZ iskoláját végezte el. Egy azóta elhunyt újságíró, Pósvári Sándor kérlelésére kétrészes interjút adtam Euroastra nevű internetes honlapjának. Ebből az interjúból a legbanálisabb momentumokat is teljes mértékben kiforgatva Kenedi „bűnjelként” használta fel azokat az Élet és Irodalomban. Most azonban egy véletlen folytán önök által könnyen ellenőrizhetően kiderült az úr módszere. Hála az Oxfordi Egyetemnek. Az igaz-hazug dokumentum története a következő. Az interjúban futólag megemlítettem, hogy a kanadai McGill Egyetemen kapott diplomám és eredményeim alapján, valamint három világszerte ismert professzor ajánlásának (Charles Taylor, John Gray és Zbigniew Pelczynski) köszönhetően felvettek az Oxford Egyetem Pembroke nevű „college”-ába, ahová, véletlenül, Orbán Viktor is járt egy éven át. A kapott ösztöndíj alapján beiratkoztam a kétéves programra, de éppen akkor, 1980 nyarán, Margaret Thatcher miniszterelnök asszony felemelte a külföldiek tandíját és én háromhetes ott-tartózkodás után távoztam a Pembroke Collegeból, noha egy amerikai jogász és egy francia pszichiáter lánya felajánlotta, kölcsön adják a hiányzó összeget, amit akkor adok vissza, amikor tudok. De ez mellékes. Távoztam, mert nem szeretek kölcsönt felvenni. A lényeg az, hogy Kenedi, a „történész”, ennek utánajárt. De nem úgy, mint a világon bármelyik történész tette volna. Például először megkérdezett volna, hogy jól emlékszem-e, majd ha továbbra is kételkedik, akkor ellenőrzi akár a Pembroke College adminisztrációját, akár a Pembroke College-ben tanító Pelczynskit, az oxfordi Jesus College-ban tanító John Grayt (ők vendégtanárok voltak egy éven át a montreali McGillen és így ismertek meg diákjukként), vagy akár a montreali Charles Taylort. De nem. Kenedi úgy járt el, mint ahogyan egy SZDSZ-es „történész” járna el, aki az Élet és Irodalomban akar „leleplezni” egy ártatlan történetet és azt hazugságként „dokumentálni”. Mit is tett? Nem a Pembroke College-nak, hanem az Oxfordi Egyetem egy egészen más „college”-ának írt, amely természetesen nem is hallott rólam, hiszen az Oxfordi Egyetem számos „college”-a közül nem oda jelentkeztem. Ennek a college-nak, a St. John’s College-nak a nemleges válaszával a zsebében Kenedi ezt írta, mint hazudós természetem egyik bizonyítékát: „Sem a megnevezettekben, sem a többi oxfordi kollégiumban nincs Lovas István neve regisztrálva. (Lásd: a facsimilét.)” Mindennek az ellenkezőjét eddig nehéz lett volna bizonyítani anélkül, hogy a pitiáner ügy ne vált volna nevetségessé. Netán írtam volna saját „college”-omnak és megkérdeztem volna tőlük, hogy felvettek-e? Vagy megkérdeztem volna professzoraimat, hogy tényleg ajánlottak-e? A véletlen szerencse azonban segítségemre sietett. Az Oxford Egyetem teljes mértékben digitalizálta és „online”-osította adatait. Nos, ha valaki rákattint a Pembroke College – University of Oxfordra (www.pmb.ox.ac.uk/index.html) és onnan rákattint a „Lost members – 1980s”-re (www.pmb.ox.ac.uk/alumni/lostmembers_1980s.html), vagyis azok névsorára, akiket a nyolcvanas években az ódon és patinás Pembroke elveszített, akkor 1980-nál 12 diák között ott találja a nevem. Ha még most sem hiszi el, érdeklődjön, hogy a szóban forgó Lovas István valóban 1945. július 17-én született-e? Ha nem, én egymillió forintot fizetek. Ha viszont én vagyok az, akkor megkérem, hogy ettől a pillanattól kezdve a leírtaknak megfelelően kezeljék az Élet és Irodalomban Orbán Viktor vagy a jobboldal bármely vezető személyisége ellen a múltban és jövőben közzétett dokumentumokat és „tényfeltárásokat”.

* * *

Aczél Endre A kormány által kitüntetett újságíró VII. rész

Két héttel ezelőtt az önhöz írt levelem ötödik részében (remélem jól szórakozik) összehasonlítottam kedvenc lapja, az Economist utolsó oldalán a cseh és magyar gazdasági adatokat, feltéve a kérdést: mi az oka annak, hogy az ön szerint a rendszerváltás óta helyesebb utat követő magyar gazdaság még mindig oly erősen le van maradva a cseh gazdaságtól? Nos, az Economist legújabb száma a magyar Központi Statisztikai Hivatal újabb adataira támaszkodva most még lesújtóbb adatokat közöl a növekedésről a mi rovásunkra: míg a Cseh Köztársaság gazdasága 4,4 százalékkal nőtt tavaly óta, addig a magyar már csak 2,9 százalékkal. De ezek száraz adatok. Nem veszik figyelembe azt, hogy miként néz ki Prága és miként a poros, szennyes, a legrosszabb balkáni ízt magából kilehelő Budapest, amelyet Demszky Gábor tett tönkre. És azt sem veszik figyelembe – noha ez igen fontos adat -, hogy míg a szintén tízmilliós Cseh-országban az országos politikai napilapok összesen 700 ezer példányban fogynak, nálunk 250 ezer példányban. Ennyit a polgárosodás különbségéről a két országban. De miután megígértem önnek, hogy visszatérek lapja internetes kiadásán Szántó T. Gábortól, a Szombat című havilap főszerkesztője által írt ezen mondatra: „Az antiszemita gyűlöletkeltőknek is ez lenne a dolguk Csurkától, Bencsiken át Lovasig: bocsánatot kérni a magyar zsidóságtól, és többé soha nem tenni antiszemita kijelentéseket”, ezt az ígéretemet most beváltom. Képzelje el a következő elképzelhetetlen feltételezést. Mégpedig azt, hogy a Mahathír előtti Malajziában valamilyen úton-módon az ottani kínai kisebbség egyszerre csak – hogy az amerikai külügyminisztérium országjelentésének szóhasználatával éljek – „igen jól lenne reprezentálva” az ottani sajtóban, a gazdasági életben és minden más téren. És lenne egy maláj újságíró, aki nemcsak a tényleges kínai aljasságokat tenné szóvá, amelyeket Malajziában követnek el, de azt is, hogy nem igazán örül annak, amikor a kínaiak megölnek egy csomó tibetit. Ez elhangozna egy tévéműsorban, majd ezt követően egy japán diplomata státusban lévő úr felhívná őt, megadva telefonszámát és közölné, megöli. Mert – uram – „mutatis mutandi”, pontosan ez történt itt Magyarországon, amikor az ATV-n még engedélyezett Sajtóklubban szó volt az izraeliek magatartásáról a palesztinokkal szemben, mégpedig olyan szellemben, mint ahogyan azt akár az ENSZ határozatai is tartalmazzák, vagy ahogyan azt több ezer nem kormányzati szervezet is értékeli. Szóval felhívott egy izraeli diplomata státusban lévő úr, aki – nem túlzottan kedves szavakkal – likvidálásommal fenyegetőzött. Megadta nevét és telefonszámát is. Képzelje el – és most felejtsük el a malajziai példát -, ha erre mondjuk Izraelben kerül sor, és ott egy magyar diplomáciai státusban lévő úr hív fel egy ottani urat, aki egy médiumban Magyarország jobbközép kormányát antiszemitizmussal vádolja és erre megölésével fenyegeti. Elképzelhetetlen, ugye? De folytatom. Mégpedig a jövő héten.