Horn Gábor az SZDSZ ügyvivője I. rész

A Magyar Nemzet október 27-i számának címlapján két egymás alatt elhelyezett cikket talál. A felső címe Összeomlás, amely arról számol be, hogy a Tárki felmérése szerint a biztos pártválasztók között önök egy százalékon állnak. Az alatta lévő címe pedig Az SZDSZ már igazodna. Ez így kezdődik: „Horn Gábor el tudná képzelni a közös kormányzást egy Orbán Viktor nélküli Fidesszel”. Önt megkérdezte a lap erről, mire így felelte: „nem Orbán Viktor személyéről van szó, »mert az mindegy«, hanem a Fidesz »szélsőségekkel kokettáló« szellemiségével”.

Cser-Palkovics András, a Fidesz helyettes szóvivője erre frappánsan és tömören ennyit reagált a lapnak: „Nem hiszem, hogy egy mélyen a parlamenti küszöb alatt álló párt politikusainak nyilatkozataival, ötleteléseivel foglalkozni kellene”. De ha már ön abszurditásokról fantáziál, azt viszonzom. Legalább akkora abszurditással. Mégpedig azzal, hogy kifejtem önnek, mit tennék én akkor, ha a Fideszt nem Orbán Viktor vezetné, hanem én. Vagyis az ön arcátlanul nevetséges feltétele – Orbán nélküli Fidesz – hipotetikusan teljesülne. Az, hogy önök egy ilyen Fidesszel még egy Orbán Viktor vezette Fidesznél is kevésbé állnának össze, nem is kell bizonygatnom. Mert miközben mérhetetlenül gyűlölnek – és nem műgyűlölettel -, érveimet rettegve cenzúrázva, ahová csak kezük elér, azért gyakran hiányzom önöknek, amikor hitelesen akarják halálra ijesztgetni koalíciós választóikat. Visszatérve „ajánlatára”: abba két rúgást is becsomagolt kérlelt jövőbeli partnerének. Az egyik rúgás annak elnökét célozta meg. A másik meg a pártot magát. Elsőként erre az öncélú és ugyanakkor ostoba, önellentmondást „tartalmazó” rúgásra gondolok: „nem Orbán Viktor személyéről van szó, »mert az mindegy«, hanem a Fidesz »szélsőségekkel kokettáló« szellemiségével”. Hiszen ha Orbán Viktor személye „mindegy” (ellentétben korábbi mondatával, mely szerint Orbán az akadály), de a Fidesz szellemisége zavarja önöket, akkor miért éppen azt az önellentmondásos feltételt állítja, hogy Orbán lecserélése a felkínált feltétel (hatalmuk megtartására)? Nem kellene eldöntenie, Horn úr, hogy végül is Orbán zavarja-e önöket, vagy a Fidesz szellemisége? Ennyit az ön két mondatáról. De azért arra is ki kell térnem, hogy kinek adta eredetileg nyilatkozatát a Fidesszel való együttkormányzásról. Ez a stop.hu nevű internetes portál. Ennek „moderált” fórumán olvasható egy beírás, amely október 23-i, 17:11 perces bejegyzéssel ez olvasható Wittner Máriáról és Morvai Krisztináról: „Mikor lesznek felakasztva ezek a szarháziak… ez a »tömeggyilkos« nőnemű…” Arról talán most ne is gondolkodjunk el, hogy az ön oldala mit mondana például az e hetilapnak nyilatkozó fideszes politikusokról azok után, ha e lap például az ön, és – mondjuk – Tom Lantos (mint „szarháziak”) „felakasztását” sürgetné? Látja, milyen szelíd – kevésbé sértő jelző most nem jutott eszembe – a jobboldal, hogy annak sajtója ilyen esetekkor meg se szólja magukat? De folytatom levelemet, amelynek egyik lényeges üzenete, hogy bizonyítsa, önnek nem hogy Orbán Viktor távozását kellene követelnie a Fidesz éléről, hanem őt lottófőnyereményként kellene értékelnie egy olyan ember helyett, mint – a gondolati síkon maradva – én, aki persze nem gyakorló politikus, hanem csupán a politika passzív szemlélője. És annak is passzív szemlélője, hogy miként viselkednek más országok pártvezetői, vagy miként viselkednek önök. A „lottófőnyeremény” kifejezést nem véletlenül említettem, hiszen ez éppen a Fideszben elterjedt vélemény volt Gyurcsányról, annak miniszterelnöki színre lépése után. Vagyis, hogy Gyurcsány Ferenc jelent „lottófőnyereményt” a Fidesznek. A jelek – vele az ország tönkretétele is, amelyet a gazdasági mutatók ékesen demonstrálnak – persze mintha azt mutatnák, hogy Gyurcsány nem egészen váltotta be a jobboldal nagy pártjában hozzá fűzött reményeket (legutóbb a tavalyi választások idején), de hát nem ez az első eset a világtörténelemben, hogy egy párt nagyon nagyot téved. Most pedig térjünk a közvetett bizonyításra. Vagyis arra, hogy én, mint említettem, a politika passzív szemlélője, mit tennék a Fidesz élén azon abszurd helyzetben, ha ott lennék. Kezdjük a legfrissebb eseményekkel. Orbán Viktor a radikálisok hídelzárását úgy kommentálta, hogy „a Fidesz a törvényes rend pártja, a törvénytelen megoldásokat a Fidesz nem tudja elfogadni”. A párt elnöke helyett én – a Fidesz vezetőjeként – egyszerűen hallgattam volna. Mint ahogyan önök teszik majd, ha kormányzásom első fél évében a ma csak látszattiltakozásokra képes szakszervezetek kifejezetten akkori kormányom megdöntése céljából általános, és az egész ország életét megbénító sztrájksorozatot robbantanak ki kifejezetten politikai céllal. Ennek lehetséges megelőzésére már most nyilvános polémiába kezdenék a szakszervezetekkel, azok vezetőit „a dolgozók érdekeit eláruló multimilliomos MSZP-s hóhéroknak” nevezve (az erős szavak jobban megmaradnak az emberek fülében), ami ürügy lenne a közvélemény előzetes felkészítésére. Hetente kérdezném meg a szakszervezeti vezetőktől – fütyülve arra, hogy mit mond az önök médiája -, vajon miért nem védelmezik tagságukat, amikor azok egyre nagyobb nyomorban élnek, és közülük egyre többen veszítik el állásukat, és azzal vádolnám őket, hogy e helyett már most az én jövendő kormányom ellen szerveznek sztrájkot, noha tagságuk nyomorát ennek a koalíciónak köszönhetik. Ez a kampányom hónapokig tartana, hogy a választóknak sulykoljam a szakszervezetek a várható lépéseit. Miközben támadnám előre a médiát is, hogy az miként reagálna egy ilyen, az én kormányom ellen irányuló sztrájk esetén, szintén fütyülve a média reagálására. Arról a médiáról van szó, amelynek „legoszloposabb” tagjai a kereskedelmi televíziók sugárzási engedélyét az ORTT törvénytelenül, annak hivatalos lejárta előtt hosszabbította meg. (Engem egyébként jól megválasztott esetekben, csak a haszonelvűséget szemmel tartva, pontosan annyira érdekelne a törvényes eljárás betartása a nemzet érdekében, mint ahogyan az önöket érdekli és érdekelte saját meggazdagodásuk és hatalmi pozíciójuk erősítése érdekében, és ahogyan e törvénytelenségeikre például az Európai Unió reagált. Sehogyan.) E közben a parlament minden ülésén a televízió kamerája és a rádiók mikrofonjai előtt lopással, szervezett bűnözéssel, fizikai és verbális erőszak elkövetéssel vádolnám önöket. Felszólalásaimat pedig azzal kezdeném, hogy megkérdezném a miniszterelnököt és a belügyminisztert, vajon mikor nyomozzák ki Balla Irma fideszes önkormányzati képviselő gyilkosa(i) kilétét. A parlamenten kívül a munkaidőm legnagyobb részét kétfajta tevékenységnek szentelném. Egyrészt utaznék az országban, és hetente legalább kétszer találkoznék választóimmal úgy – és ez nagyon fontos -, hogy a hallgatóságnak lehetősége legyen kérdéseket feltenni. Mert e nélkül valóban, átütően és tartósan sikeres pártot nem tudnék fenntartani. Ez vonatkozik arra is, hogy saját oldalam kritikus véleményformálóival se félnék találkozni négyszemközt. Ha ugyanis csak azokkal tölteném az időmet reggeltől estig, akik szolgalelkűen azt sutyorogják fülembe, amiről azt hiszik, elvárom, nem jutnék előbbre. Másrészt pedig lázasan készülnék a kormányzásra. Ugyanis az idő röpül. 2010-ben igen jó esélyem van arra, hogy átvegyem a kormányzást, és hogy – ellentétben az 1998-2002-es kormányzati időszakkal – mélyreható, visszafordíthatatlan változásokat hajtsak végre. Ehhez azonban elsősorban emberekre van szükségem. És ha már kijelentem, hogy a bűnösöket felelősségre vonjuk, ahhoz ki kell választanom egy olyan csapatot, amelyről ezt el is hiszik. Mert ugye ön se hiszi, hogy a jobboldali törzsszavazók sziklaszilárdan meg lennének győződve, hogy egy Rogán-Deutsch- Pokorni-féle csapat erre alkalmas lenne? És nem ismétlődne meg még gyászosabban az, amit már láttunk Princz és Surányi esetében, vagy most a Kulcsár-ügyben. Olyan embereket állítanék előtérbe, akiknél a kompromisszum nem azt jelenti, hogy a jobboldal pártjait átverve elhitetik, hogy a jobboldalnak előnyös kompromisszumot kötöttek. Mint ahogyan ez megtörtént az MTI – amely ellen éppen most kezdeményez bojkottot a nyugati magyarság -, a Magyar Rádió és a Magyar Televízió fideszes kurátorai esetében. Arról nem is szólva, hogy nálam lehetetlen lenne egy olyan gyakorlat, amelyet egy sugárzóan tehetséges fiatal ügyvéd barátom (aki „természetesen” szintén túl radikális volt a Fidesznek) így fejezett ki: „a mi oldalunk annyira hülye és Stockholm-szindrómás, hogy minden összeesküvés-elmélet, vagy áttételesebb összefüggések keresése tök felesleges, egyszerűen, ha egy jobboldali vezetőt egy elvileg kirúgandó komcsi vagy szadeszes meghív egy kávéra a minisztériumi büfében, és összetegeződik vele, onnantól kezdve a »nem a mi emberünk, de rendes pali, hagyjuk őt békén« kategóriába kerül”. Tehát a következőket tenném. A polgári köröket – ezt a briliáns, de hamvába halni hagyott kezdeményezést – feléleszteném azzal, hogy bocsánatot kérnék, amiért őket nem sokkal a megalapításuk utáni időktől elhanyagolta pártom. Felállítanék egy információs adatbázist úgy, hogy a polgári körök általam felállítandó, szakmai alapú ismérvek szerint rendszerezve továbbítanák nekem azok adatait, akik erre méltóak, a körök előtt ismert, hosszú éveken át mutatott munkájuk és magatartásuk alapján. Ezzel egy időben egy egységet állítanék fel, ahová fiatal, diplomás, idegen nyelve(ke)t beszélők önéletrajzait küldhetnék be. Akiket azonnal munkába állítanék, mert kipróbálásukra már csak két évem lenne. Szintén azonnal megszüntetném a személyzetpolitikai bénultságot eredményező felelősséghárítás eddig gyakorolt módszerét. Amely abból áll, hogy amikor kormányzásom idején valaki döbbenten kérdezi tőlem, vajon a másik oldallal egyértelműen bratyizó, netán azzal láthatóan lepaktált, annak kedvezményeket nyújtó személyt miért tartok egy kulcsfontosságú pozícióban, a felelősséget – mintha nem az enyém lenne – a kérdezőre azzal hárítom át, hogy „akkor mondj valakit helyette”. Vagyis mintha nem az én felelősségem lenne az utánpótlás jó időben történő kiválasztása. Tehát ennek véget vetnék. És arról is gondoskodnék, hogy az önéletrajzokat fogadó egységben ne olyanok üljenek, mint akik ma féltékenységből, irigységből és potenciális vetélytársat szagolva dobják ki a tökéletesen alkalmas fiatalokat. E közben pedig fokozatosan tolnám előre azokat az embereimet, akik leginkább megfelelnek két kritériumnak. Az egyik az ellenféllel szemben mutatott bátorság és elvtelen kompromisszumkészség hiánya, a másik pedig a szakértelem. Gondolok itt Balog Zoltánra, Ékes Ilonára, Járai Zsigmondra, Boros Imrére és másokra. Itt is totálisan fütyülve arra, hogy miként reagál az önök oldalának sajtója. Akik magatartásukkal pedig ennek az ellenkezőjét bizonyították, azokat pedig fokozatosan hátra vonnám. Mellékesen milyen „érdekes”, hogy ha lenne merszem megkérdezni törzsszavazóimat, hogy kiket kedvelnek pártomból, akkor preferenciájuk valahogyan egybe vágna azokkal, akiket a fenti ismérvek alapján tolnék előre, és „zsigerből” kinyilvánított ellenszenvük pedig azokat érné, akik mérhetetlen károkat okoznak pártom hosszú távú érdekeinek.

(Folyt. a jövő héten)