A 17-i függetlenségi nyilatkozatban elmondott szavai pedig talán nem csak belém égtek és talán nem csak bennem keltett jó értelemben vett irigységet: „Családom, mint a tieitek […] sohasem ingadozott és soha nem veszítette el hitét honfitársainkban.

Az a testvér, aki elhagyta családját, hogy harcoljon; a gazda, aki nem adta oda a földjét; az asszonyok és férfiak, akik kinyitották otthonuk kapuját; a diák, aki felállva mondta, hogy többé nem […] sohasem ingadoztunk és sohasem veszítettük el hitünket honfitársainkban.”

Igen, ez példa.

Szinte csoda, hogy a nyugati hatalmak ön és népe függetlenedési törekvései mellé álltak, hiszen ismerjük idegenkedésüket a II. világháború utáni határok „sérthetetlenségétől”, a „szakadár” mozgalmaktól és az ezek érdekében szervezett fegyveres harcoktól.

Egyszer valakinek majd meg kell írnia annak történetét és elemeznie kell az indokokat, hogy a Nyugat miért támogatta az önök függetlenedési törekvéseit, és miért állt ellene ugyanilyen mozgalmaknak máshol, Csecsenföldtől kezdve Palesztináig.

Még meglehetősen élénken él az emlékezetemben az, ahogyan az idősebb Bush amerikai elnök kormánya a nekem oly ellenszenves James Baker külügyminiszteren keresztül miként biztosította Milosevicset, a későbbi háborús bűnös kommunista vezetőt arról, hogy az Egyesült Államok Jugoszlávia egységét támogatja Szlovénia és Horvátország függetlenedési akaratával szemben. Azt sem felejtem el, hogy önt elsősorban a Washington Times 1999-ben miként festette le nemegyszer heroin- és kokaincsempésznek, a szervezett bűnözés fejének, a prostitúció sápszedőjének. E lap is most már más hangokat penget.

A Nyugat sietve még elveit is elfelejti, beleértve azt, hogy míg más esetekben országokat kész lerohanni, mert azok nem teljesítik az ENSZ Biztonsági Tanácsának egyes határozatait, az önök esetében kész túltenni magát e testület 1244-es határozatán, amely Koszovót Szerbia szerves részének nyilvánítja.

Nálunk sokan, sokféleképpen reagáltak függetlenségük kinyilatkoztatására. A jobboldal nagyobb része lelkesen. Voltak, akik hozzátették: a Nyugat nyilván azért segített, mert a koszovói föld mélyén rejlő ásványkincseket akarja. „Sajnos” nem így van: azok gyakorlatilag már jó ideje a külföldi multinacionális vállalatokéi.

A másik oldal disszimulál.

A budapesti kormány zsigerileg gyűlöli önt, mert az, mint szinte minden esetben, most is a II. világháborúból indul ki: az ő szívüket az „antifasiszta” szerbek melengetik, és csak azért áll ki tessék-lássék az önök államisága elismerése mellett, mert az amerikaiak és az Európai Unió is ezt teszi.

De nem véletlen, hogy húzza-halasztja a tényleges elismerés napját. Olyannyira, hogy – és ez igencsak ritkán fordul elő – a budapesti amerikai nagykövetnek kell sürgetnie a logikus lépést.

Jellemző, hogy a kormányt támogató Népszabadság vezércikkben tanácsol el a független Koszovó elismerésétől.

Végül pedig idézek önnek egy levélből, amelyet egy barátom írt:

„Fájdalmasan szomorú összevetni az albánok – és a szerbek! – elszántságát nemzeti ügyekben a mai magyar valósággal. A koszovói albánok nemcsak sírtak (mint a »szegény Magyarország« típusú, borzalmasan defetista és önsorsrontó nyavalygósok), hanem először is megteremtették a nemzeti szolidaritás intézményrendszereit Rigómezőn (Rugova vezetésével), majd, amikor eljött az idők szava, a kiváló Thaqi vezetésével fegyvert is fogtak. Így cselekszik egy szegény, de bölcs nemzet. Ha kell, Gandhi, ha kell, Michael Collins útján járnak.

Az albánokat nem győzöm csodálni. De meg kell mondjam, hogy a rácok előtt is meg kell emeljem a kalapomat. Az, hogy egy nemzet ilyen elementáris erővel tiltakozzon és szálljon szembe legalább szimbolikusan a saját nemzetét ért csapással, az több mint felemelő. (Nekünk nem Székelyföld és a Bácska, hanem Hunyad, Fogaras és a Szerémség elvesztéséért kellett volna ugyanígy tiltakoznunk.) Ha ilyen mértékű nemzeti ellenállás lett volna hazánkban 1918-ban, akkor a ganéj Károlyi-rezsimet legkésőbb 1918 novemberében népharag söpri el puccsista eszközökkel megkaparintott hatalmából.” Ehhez nehéz mit hozzátenni.


Bencze József

r. altábornagy

országos rendőrfőkapitány

Tisztelt Rendőrfőkapitány Úr!

Ön konstruktívan reagált arra a levelemre, amelyben rendőri visszaélésekről írtam. Miután eléggé el nem ítélhető módon pozitív lépésre pozitívan reagálok (voltak is, akik nekem írt levelemben ezért bíráltak), megígértem, hogy a nyomozás nyugodt menete segítésére két hónapon át ismét nem terhelem önt hetente rendszeresen feltett kérdésemmel, hogy értek-e el eredményt Balla Irma fideszes képviselő meggyilkolása és – mint egy ideje már az ő halálos balesetére is rákérdezek – Tom Kennedy, a Fideszhez közel álló DunaNovaPress internetes hírportál egykori főszerkesztője elgázolása ügyében.

A kérdésem változatlanul: kik a tettesek?


Nemzetbiztonsági Hivatal

Budapest

Tisztelt Hivatal!

Liszt és cukor a Magyarok Nyilainál címmel a Magyar Nemzet szombati számának címoldalán induló cikkben az olvasható, hogy önök tizenkét helyszínen tartottak házkutatást, és a Jobbik egyik tagjának családi házában „lisztet és cukrot foglaltak le, mondván, azok segítségével bombát lehet készíteni”.

Az önök hivatala egyik – név nélkül álló – illetékese elmondta, „példa nélküli összehangoltsággal dolgozik együtt a »terrorcselekmények« feltárásán a rendőrség, az ügyészség és az NBH, naponta találkoznak-beszélnek egymással a munkatársak”.

Az önök példátlanul hatékony munkája arra késztet, hogy önfeljelentést tegyek.

Kérem önöket, hogy egyrészt tartsanak házkutatást házamban, ahol – feleségem legfrissebb beszámolója szerint – legalább egy kilogramm durumliszt és mintegy másfél kiló cukor található. Másrészt pedig az Igazságügyi Minisztériumon keresztül forduljanak a belga hatóságokhoz azzal a kérdéssel, hogy itteni, brüsszeli lakásomat is kutassák át és foglalják le azt a jelentős bűnjelmennyiséget (változó mennyiségű cukor és liszt), amelyek segítségével terrorcselekmények elkövetéséhez alkalmas robbanóanyag állítható elő.

Kérem, jelezzék a belga hatóságoknak azt is, hogy – ezt az itthon lévő kávézaccból is kikövetkeztethetik – én feltételezhetően még a Magyarok Nyilai tagjainál is mélyebb ellenérzésekkel viseltetek az önöket irányító kormánnyal szemben.


Hegyközségek Nemzeti Tanácsa

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Örömmel olvastam, hogy önök, borászok is (és most idézem az MTI-t) „fellépnek a közlekedésben meghirdetett zéró tolerancia ellen, azaz, hogy az autóvezető egyetlen csepp alkoholt se fogyaszthasson vezetés előtt”.

Főtitkáruk, Horváth Csaba szervezetük véleményét összefoglalva úgy fogalmazott, hogy „a borászok napi munkája válik gyakorlatilag lehetetlenné a zéró tolerancia miatt, ugyanis a borász nem kóstolhatja meg a bort még akkor sem, ha az technológiailag indokolt lenne”. Nyilatkozatuk hozzátette: „az Európai Unió nagy borelőállító országaiban nem alkalmazzák ezt a rendszert. Így az onnan Magyarországra látogató turistákat elriasztja a tervezett intézkedés a honi borturizmustól.”

Főtitkáruk szerint „a végrehajtás során csak azokat büntessék, de nagyon szigorúan, akik valóban veszélyeztetik a közlekedés biztonságát, azaz ittasak”. Egyetértett azzal is, hogy „azt a járművezetőt, aki alkoholos befolyásoltság miatt balesetet okoz, szigorúan meg kell büntetni”.

Emlékeztetett arra, hogy „az EU bortermelő országaiban 5 ezrelék a limit.” Önök előtt a katolikus egyház vezetése szintén tiltakozott, amiért az exkommunista „nómenklaturista” Kondorosi Ferenc, az „Új rend” – egyesek szerint az intézményesített káosz – kormánybiztosa (mellesleg és szégyenszemre a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Iustitia et Pax bizottságának tagja) miatt a papok netán misebort sem ihatnak.

Azt azonban feltétlenül hozzá kell tenni: e sötét ember programja előtt a vér alkoholszint-tartalmánál éppen úgy nulla százalék volt a határ, mint most. A különbség csupán annyi, hogy korábban egy „pozitív szondázás” után a jogosítványt nem vonták be a helyszínen.

Kondorosinak írt első, öt hete itt megjelent levelemben szintén arra hivatkoztam, hogy a nulla százalékos kategóriába olyan országok tartoznak Magyarországon kívül, mint Azerbajdzsán, Jordánia, Kirgizisztán, Örményország, Románia, Szlovákia és Üzbegisztán, míg a civilizált országokban előírt határba olyanok, mint Argentína, Ausztrália, Ausztria, Belgium, Ciprus, Costa Rica, Dél-Afrika, Dél-Korea, Hollandia, Horvátország, Dánia, Finnország, Franciaország, Németország, Görögország, Izland, Lettország, Monaco, Namíbia, Portugália, Spanyolország, Svájc, Szlovénia és Tajvan.

Kondorosiéknak természetesen a célja – akár a sebességmérésekkel – nem az emberi élet megóvása és a balesetek megelőzése, hanem a félelem fenntartása az utakon is, a büntetési pénzek behajtása és a hagyományos polgári életformák szétzúzása. Amelynek bizonyítása igencsak egyszerű: ha valóban az emberek megóvása lenne a célja, akkor kutatócsoportot bíztak volna meg annak kiderítésével, vajon miért növekedik éppen Magyarországon a halálos balesetek száma az ellenőrzés növelése mellett? Ami ellentétes az Európai Uniónak 2001-ben megfogalmazott azon törekvésével, hogy felére csökkentsék az autóutakon életüket vesztő uniós polgárok számát, holott e kormány 2002-es „választási” győzelme óta mást sem csinál, mint egyre nagyobb gyakorisággal, a legtöbbször ok nélkül vegzálja az autósokat olyan módon, ami egyszerűen ismeretlen Európa demokráciáiban.

Ráadásul a múlt héten Európa szinte minden közlekedési szaklapjában megjelent az a riasztó statisztika, amely szerint minden megtett ezer kilométerre Európában éppen Magyarországon jut a legtöbb halálos baleset: nálunk statisztikailag 8,84 halál jut minden ezer kilométerre, míg Svájcban 1,41. Miért?

Vajon éppen ez nem érdekli a kormányt és Kondorosit?

Sajnos a jobboldalon is akadnak, akik rendre vágyva felülnek a kormánypropagandának, mert a szándékos káoszban szalmaszálként kapnak a „zéró tolerancia” emlegetésén, nem vizsgálva, hogy a Kondorosi-féle álságos lózung valójában mit takar.

Nem véletlen, hogy a neki írt levelemnek – mint jelezték nekem – különösen az a része nem tetszett a neokon Hírszerző portálnak, amelyben azt írtam: „És tudja, hogy miért engedik meg a civilizált országokban a 0,05 százalékot? Azért is – csak ezt nem fogják önnek bevallani –, mert mivel a polgári lét egyik alfája és ómegája a baráti társaságban elköltött vacsora, némi itallal, és ha ezt az életformát megfojtanák, akkor a nyugati világ vendéglátási rendszere egyszerűen összeomlana, és vele a polgári lét is igen súlyosan sérülne.” Ez egyébként az a portál, amely nemrégiben azt sajnálta, hogy Magyarország még nem az Egyesült Államok egyik szövetségi állama.

Az talán jellemző, hogy bensőséges összejöveteleiken nem a magyar és/vagy az európai borkultúra „termékei” dominálnak, hanem a Traubisoda és az egyéb édes löttyök.

Nálunk a valódi veszélyt a közlekedésben az az Európában szinte páratlan agresszivitás jelenti, amely különösen a Gyurcsány-kormány hatalomra kerülésével harapódzott el, és amely eredményeként szinte mindenki súlyos stressz alatt, vagyis balesetveszélyesen közlekedik.

E hetilap 2008. február 6-i számában olvasható riportból (Túlélőshow a zebrán) tűnik ki – ha valaki tapasztalatból nem vette volna észre –, hogy mi történik nálunk a gyalogátkelőhelyeken. Ami a rendőröket éppen úgy nem zavarja, mint az idegbetegségig agresszív vezetők súlyosan balesetveszélyes magatartása. Mivel más magyarázat nincs rá, ezt netán azért bátorítják a rendőri passzivitással, mert ez a vezetési stílus olyannyira hasonlít a Gyurcsány-kormányéra.

Lovas István