Idézek is egy példát azonnal. Kezdjük e soraival:

Hah, ti gyávák, ti már is remegtek?

Ez csak kezdet, ez csak gyermekjáték…

Hátha mindazok beteljesednek,

Amiket én álmaimban láték!

Eljön, eljön az ítélet napja,

A nagy isten vérítéletet tart,

S mig jutalmát jó, rossz meg nem kapja,

Már nyugonni sem fog addig a kard!

Erre korábban azt mondtam volna, hogy e hang felülről, az égből jött már akkor is, amikor e földön öntötte rigmusokba lúdtollával. De mára kiokosítottak: ön mindent rosszul lát, ha azt hiszi, hogy itt radikalizmusára szükség van. Az pedig, amit álmában lát, csak veszélyes vízió; az ítélet napja pedig nem illik a való élet (meg a reality show-k) világába. Vérítélet? Nyugonni sem fog addig a kard? Mit képzel? Lázít? Miért nem mondja helyette, hogy laposkúszás a képernyő elé, Győzikét nézni?

Ön egyébként a lázítást soha nem hagyta abba. Amit fenti versében írt (azért sem írom oda a címét, hadd forgassák még többet kötetét és hogy miért e biztatás, e levél végén megérti), nem volt önnek elég. Mert ön nem nyughat addig, ameddig a rossz útra nem téríti a nemzetet, amelyhez címzett verséből idézek – bűnjelként – bővebben:

Konduljanak meg a vészharangok!

Nekem is egy kötelet kezembe!

Reszketek, de nem a félelemtől:

Fájdalom és düh hangzik szívembe!

Most itt megszakítom az első strófa után. Szóval kötelet kíván? Nem gondolja, hogy ez nem illik egy kultúrember szájába? Nem gondolja, hogy a szellemi elit így nem beszélhet? Nem gondolja, hogy szalonképességét ön egyszer s mindenkorra elveszítette?

Térjünk át akkor verse további strófáira.

Fájdalom, mert düledék hazámra

Uj viharnak közeledtét látom,

És düh, és düh, mert tétlenkedünk, mert

Nem szakad le szemünkről az álom.

Pillanatra fölriadt e nemzet,

S szétnézett, mi zaj van a világban?

És a másik oldalára fordult,

S mostan ujra aluszik javában.

(…)

Ébredj, hazám, mert ha most nem ébredsz,

Soha többé nem lesz ébredésed,

S ha ébredsz is, annyi időd lesz csak,

Míg nevedet sírkövedre vésed!

Ismét megszakítom önt, mert – ezt is már megtanultam – ön egy defetista, aki váteszként próbálja eladni magát. Ismét felteszem a kérdést: ön kinek dolgozik? Cui bono, hahaha hehehe? Rajtakaptam, ugye? Miért szórja el a reménytelenség magvait? Nem érti, hogy itt minden rendben van, hiszen reggel fél hétkor már felhajtjuk a kávét, felszállunk a buszra és megyünk dolgozni? Persze, persze, mert ön nem tudja, hogy mit jelent a csúcsforgalom! Az alól persze kibújt, mi? Próbálja végigdolgozni a napot és azután pofázzon forradalomról, azután festegesse fel a nemzethalál képét, meg rímeljen lomhaságról. Ahelyett, hogy szépen hazacaplatna, odaballagva a hűtőszekrényhez, kivéve sörét és lerogyva a megérdemelt munka után. Nem, ön egy álhazafi. Sőt. A nép és a nemzet ellensége. De folytatom, noha most már tényleg forr a vérem, mert megtanultam higgadt oktatóktól, hogy nem a helyzetünkön kell változtatni, hanem önt és az önhöz hasonlókat hibáztatni. A hamis diagnózisáért és kényszeres váteszkedéséért. Íme:

Föl, hazám, föl! százados mulasztást

Visszapótol egy hatalmas óra,

„Mindent nyerni, vagy mindent veszítni!”

Ezt írjuk fel ezer lobogóra.

Oly sokáig tengődtünk mi úgy, hogy

Volt is, nem is a miénk az ország;

Valahára mutassuk meg már, hogy

Senkinek sincs semmi köze hozzánk.

Vagy ha végzés, hogy el kell enyésznünk,

Irtsanak ki hát ezen világból!…

A haláltól, nem tagadom, félek,

De csupán a becstelen haláltól.

Haljunk meg, ha nem szabad már élnünk,

Haljunk meg oly szépen, oly vitézül,

Hogy azok is megsirassanak, kik

Eltörölnek a földnek színérül!

Mondja, Petőfi, megtudhatnánk, hogy a fenti idézet utolsó sorának általános alanyával kire célzott? Nem gondolja, hogy ön kirekesztő? Netán rasszista? És feleslegesen szítja az ellentéteket? Miközben tovább hergeli a polgárt, ugye? Így:

Legyen olyan minden ember, mintha

Zrínyi Miklós unokája volna,

Harcoljon úgy minden ember, mintha

Egyedül rá támaszkodnék honja!

Oh de akkor, akkor nem veszünk el,

Akkor élet és dicsőség vár ránk,

Akkor saját örök birtokunk lesz,

Ami után eddig csak sóvárgánk.

Föl hazám, föl nemzetem, magyar nép!

Lépj a síkra gyorsan és egyszerre.

Mint a villám, oly váratlanul és

Oly erővel törj ellenségedre.

Na nézze, ebből már elég volt. Itt meg kell szakítanom. Ön a demokráciát akarja megdönteni erőszakos úton? Nem tudja, hogy itt demokrácia van? Nem tudja, hogy itt a bíróság független, az ügyészség is, a rendőrség is, a lehallgatók is függetlenül hallgatnak le minden, nekik politikailag gyanús elemet, helyesen?

Azt ajánlja, hogy erővel törjünk az életet megfojtókra? Mit képzel? Nekem azt mondják, hogy ezzel elriasztjuk őket. Mármint azzal, ha visszavágunk nekik. Mert nekünk állni kell a csapásokat. Ez a virtus. Nem érti, tökfej?! E helyett meg mit papol? Ezt:

Hol az ellen, kérdezed? ne kérdezd,

Mindenütt van, ahová tekintesz,

S legnagyobb és legveszélyesebb az,

Ki mint testvér simul kebleinkhez.

Most azután leleplezte magát, paranoid tökfej. Aki ráadásul még veszélymirigyeiből mérget spriccel. Testvérháborút is szít? Lehet, hogy önt életfogytiglan be kellene zárni a demokrácia védelme érdekében? De hogy az önt elítélő bíróságnak könnyebb dolga legyen a bizonyítékok összegyűjtésében, tovább idézem:

Köztünk van a legnagyobb ellenség,

A cudar, az áruló testvérek!

S egy közülük százakat ront el, mint

A pohár bort az egy cseppnyi méreg.

(…)

A halálos itéletet rájok! (…)

De térjünk vissza sötét pesszimizmusához, amellyel csak mindenkinek kedvét akarja szegni – nyilván ismét csak az önt dróton rángató hátsó erőknek engedelmeskedve:

Hagyjátok el ezt a piros-fehér-zöld színt,

Lejárt az ideje !

Más szín illeti most a magyar nemzetet:

Piros és fekete,

Fessük zászlainkat fekete pirosra,

Mert gyász és vér lesz a magyar nemzet sorsa…

Azt hiszem önből ennyi is elég újabban átformált értékítéletem és ízlésem szerinti elítéléséhez. Sunyi lettem és gyáva, mert ez most a trendi! És ostorozom, aki nem hasonul.

Azért e levél végén töredelmesen bevallom, hogy átvertem. Mert ma az is sikk. Az átverés. E divatot követve vertem át, szellem. De csak e levél erejéig és abban is csak eddig. Mert el nem tudom mondani, hogy mennyire egyetértek önnel, Petőfi Sándor szelleme.

Sőt. A múlt hét végén azt a biztatást idézték Kövér Lászlótól, hogy „az önfelmentés kísértésének senki ne adja át magát” és hogy „nem szabad azoknak hinni, akik azt állítják, hogy mások döntenek sorsunkról”.

Nagyon örülök, hogy az ír, baszk és a levelem elején felsorolt népek és vezetőik (akik verseinek ismerete nélkül követik tanácsát még a demokratikusnak mondott Európai Unióban is) után most már a magyar politikusoknak is inspirációt nyújt. Csak remélni tudom, hogy ez a látnoki sugallat, sőt parancs, nemcsak a kampány idején hat rájuk, hanem minden pillanatban és örökre.

Maradok feltétlen híve.

* * *

Wolfgang Schüssel Ausztria kancellárja

Tisztelt Kancellár Úr! Az Európai Unió diplomáciai gépezete bojkottal közösítette ki országukat akkor, amikor Ausztria népe demokratikus úton olyan kormányt választott, amely az 1968-as szellemet megtestesítő Brüsszelnek és az uniós tagországok kormányainak olyannyira nem tetszett. Noha a választások teljes mértékben demokratikusak voltak és Ausztriában az emberi jogokat a legnagyobb mértékben tiszteletben tartották. Kiközösítésük az unió súlyos vereségével és az önök győzelmével ért véget.

Most ismét egyedül küzdöttek. Egyrészt azért, hogy Törökországgal a csatlakozási tárgyalások vége ne feltétlenül csak a teljes jogú tagság lehessen, másrészt pedig azért, hogy Horvátországgal azonnal kezdődjenek meg a társulási tárgyalások. Ugyanannak a társaságnak érdekes módon most nem volt bajuk a kurdokat halomra ölő, a kínzást ma is gyakorló ankarai kormánnyal. Annak a társaságnak, amely önöknek szemére hányta, hogy a nép Haider Szabadságpártjára is merészelt voksolni. Mostani, a zágrábi kormányt támogató bátor kiállásukban még a Gyurcsány-kormánytól sem kaptak segítséget Luxemburgban a tárgyalás forró, húsz órájában. Ellentétben azzal, amikor kizárásuk idején az akkor még nem uniós Magyarország jobbközép kormánya látványosan mutatta ki szolidaritását önökkel, amit önök nem is felejtettek el.

A húsz óra kompromisszumának eredményeként a horvátokkal azonnal megindultak a csatlakozási tárgyalások, amit a horvátok önöknek nem fognak elfelejteni. Önök most ismét példáját adták annak, hogy mekkora nyomásnak lehet ellenállni és azt, hogy sorsunkat magunk is intézhetjük, és nem kell állandóan külső erők nyomására hivatkozni. A gyávák pedig törhetik a fejüket annak megmagyarázásán, hogy önök miért engedhetik meg maguknak a bátorságot. Köszönet érte.

* * *

Budapesten akkreditált külföldi tudósítók

Önök egyetlen cikkükben e kormány idején nem írtak arról, hogy itt a demokrácia intézményeiből miként űznek csúfot és a politika miként nehezedik a médiára. Az utóbbi jobboldali „vád” teljes alátámasztását olvashatják most a kormánypárti Népszabadságban Friderikusz Sándor tévésnek a lap október 8-i számában adott interjújában. Aki most a saját magán esett sérelmek miatt tálalt ki. De hallgassanak továbbra is: önöket ezért fizetik.