Tóth Gy. László barátomnak II. rész

Kedves Laci! Élvezettel olvastam e lap múlt heti számában írt válaszleveledet, amelynek egy jó részével ugyanúgy nincs vitatkoznivalóm, mint ahogyan neked se volt az én vitaindító levelem nagy részével. Mint ahogyan a jobboldali értékek fontosságának összefoglalását is teljes egyetértéssel olvastam. Annál is inkább, hiszen – ha jól körülnézek – nem hemzsegnek az itteni jobboldalon az olyanok, mint én, akit Bismarck ökrének makacsságához hasonlatosan életében egyetlen pillanat erejéig sem kísértett meg, ahogyan fogalmaztál, „a baloldal diszkrét bája”. Nem csak a Rákosi-terror idején túl korán felébredt politikai eszmélésemtől (lehettem vagy ötéves), vagy azon pillanattól kezdve, amikor először magyar újságban, a Los Angeles-i Új Világban írhattam meg első cikkeimet. Ez volt egyébként az a polgári hetilap, amelyet Budapesten ugyanazok neveztek „újnyilasnak”, akik ma szélsőjobboldalinak bélyegeznek mindent, ami neoliberális-ellenes. Vagy amikor először amerikai lapokban a kommunista rendszerről vallott és azóta sem változott véleményemet írtam le. Amely véleményem alkalmasint olyan „erős” volt, hogy a müncheni Szabad Európa Rádiónál, ahol minden, a rádión kívül publikált anyagra előzetes engedélyt kellett kérni, nem akarták engedélyezni a Wall Street Journalnak a Kádár-rendszerről írt, végül is azért nagy nehezen engedélyezett újabb cikkemet, mert a korábbiak ellene mentek a Budapesttel szemben folyó „enyhülés politikájának”, ami akkor az amerikai külügy vonala volt.

De hát az más világ volt. A hidegháborúé. A választás sokunknak igen egyszerű volt: egyik oldalon a Magyarországot is megszállt Szovjetunió, a másik oldalon a szovjet birodalommal szemben álló szabad világ, élén az Egyesült Államokkal, amely a két pólusú világban példát akart mutatni, nem utolsósorban az Európában veszélyesen erős olasz vagy francia kommunista pártok felé ostoba módon rokonszenvvel forduló „tömegeknek”. Ez már azonban a múlt. A teljes ködbe vesző múlt, amelyre nem érdemes sok időt pazarolni. Annál inkább a jelenre és jövőre. Múlt heti válaszod óta mintha az én tételemre írt volna azóta is igazamat erősítő „tanmeséket” mind e hetilap, mind pedig a Magyar Nemzet. De mielőtt ezeket idézném, gyorsan egy félreértés kiigazítása: azt vetted ki a szövegemből, hogy mi „stratégiai szövetségesként is számíthatunk” a nyugati baloldalra. Mondta a fene: jobban mondva a fenét számítsunk rájuk stratégiai szövetségesként. Sokkal inkább taktikai szövetségesként, a magyar stratégiai célok elérésében. Merthogy véleményem szerint sem Magyarországnak, sem a magyar jobboldalnak nem kellenek stratégiai és „örök” szövetségesek. Azon egyszerű oknál fogva, hogy az „örök és megbonthatatlan barátságok” és szövetségesek éppen annyira „örökök” és „megbonthatatlanok”, mint amilyen az akkor ennek hirdetett „szovjet-magyar” barátság volt. Egy országnak ne legyenek egy változó világban „örök” stratégiai szövetségesei, hanem a nemzeti érdekeinek megfelelő érdekszövetségesei. Az érdekei tűzön-vízen keresztülvitele legyen örök. Kérdezd meg erről a valóban távlatilag és stratégiailag gondolkodó hatalmakat. Például az amerikaiakat, akiknek hol a Szovjetunió (a II. világháború idején) volt a szövetségesük, majd halálos ellenségük, vagy India volt ellenségük és most barátjuk, vagy Szaddám Husszein Irakja a szövetségesük, akit azután a vádlottak padjára állítottak. Szálljunk azonban még lejjebb a politizálás szintjén az absztraktabbról a konkrétabb felé, és mint ígértem, jöjjenek az idézetek. Nem tudom, észrevetted-e, amit én javasoltam – az antiglobalista baloldal irányában kezdeményezett kapcsolatok felvétele -, az még ugyan nem ért el a politikai pártok szintjére, de a jobboldali sajtót érzelmileg szerencsére már teljesen uralja. Két példa. A Magyar Nemzet december 8-i számában Nem bíznak a bankokban az argentinok főcímmel és Felszámolták a valutaalap irodáit – Chávez hitele miatt kútba esett Soros egyik befektetői csoportjának felvásárlási szándéka alcímen a következőket is olvashattam Sobieski Tamástól: „Argentína nagy nehezen átvészelte a súlyos válságot, és okult a valutaalappal fenntartott kapcsolat hátrányaiból. Az ország Hugo Chávez venezuelai elnök és Brazília segítségével megszabadult a valutaalaptól, és felszámolta a pénzintézet fővárosi irodáit is. Az amerikai nyomás azonban még nem enyhült. Az utóbbi hetekben Soros György egyik befektetői csoportja jelentette be igényét az argentin tejipar még egyetlen hazai kézben lévő óriásszövetkezetére, a San-Corra, amely pénzügyi válságba került. A venezuelai elnök azonban bejelentette: megvédi a céget, kedvező feltételekkel nyolcvanmillió dolláros hitelt ajánlott fel Argentínának. Venezuela egyébként az argentin tej fő felvásárolója. Argentínában jövő év októberében elnökválasztást tartanak. A jelenlegi államfő, Néstor Kirchner az eltelt években az Amerikai Egyesült Államok helyett Venezuelával és a nagy térségbeli ellenféllel, Brazíliával épít ki mind szorosabb kapcsolatokat.” Mint tudod, Chávez volt az is, aki Kirchnernek segített, hogy a Nemzetközi Valutaalapnak – annak hatalmas bosszúságára, hiszen elveszett Buenos Aires fölötti befolyása – kifizesse felhalmozott adósságát. Te azt írod, hogy e dél-amerikai politikusok „csodálják azt a Fidel Castrót, aki Kubában véres kommunista diktatúrát működtet, és akit aligha nevezhetünk népe jótevőjének. Castro kényszerű Amerika-ellenessége önmagában nem magyarázza ezt a zavarba ejtő rajongást és közösségvállalást”. Először is hadd szögezzem le: igen sokat írtam Castro borzalmairól magam is, amelyeket például abban a Combinado del Este börtönben követett el, ahol jó ismerősöm, Armando Valladares – az Egyesült Államok későbbi emberjogi ENSZ-nagykövete – 22 éves börtönbüntetése nagy részét töltötte el, iszonyatos körülmények között. Castro rendszere valóban elviselhetetlen, de neked meg kell értened érzelmileg annak a Latin-Amerikának az Amerika-ellenes érzelmeit, amelynek egyetlen kis országában, Guatemalában több százezer ember esett áldozatául egy olyan rendszernek, amelyet Washington tartott fenn. Ugyanakkor egy pillanatig sem javasoltam, hogy a magyar jobboldalnak a castroista rezsimmel bármiféle kapcsolatot fel kellene vennie, hiszen egy ilyen kapcsolatfelvételnek – ha már az alapvető erkölcsi értékektől eltekintenénk – semmiféle haszna nem lenne a nemzeti érdekek szempontjából. Annak másik példájául pedig, hogy a magyar jobboldali sajtó ösztönösen miként érez a jelenlegi globális játszmában, szintén érdemes egy pillantást vetned e hetilapnak azon cikkére, mely a múlt héten, tehát válaszoddal egy időben jelent meg Sayfo Omartól Kinek az érdeke? főcímen és „Alekszandr Litvinyenko volt orosz titkosügynök különös halála Vlagyimir Putyint, Pierre Gemayel libanoni miniszter meggyilkolása a szír vezetést hozta kellemetlen helyzetbe” alcímmel. Mármost feltehetjük a kérdést, hogy a szíriai rendszer jobb-e a havannainál? Csakhogy, Laci, ma a tét sokkal nagyobb – a politikai gyilkosság szerzőségén túl -, mint azon rendszerek milyensége vagy azon rendszerek által barátinak tekintett rendszerek jellege, amelyekkel kapcsolatokat kellene kiépíteni. Mint ahogyan, kedves Laci barátom, Washington ájtatosan jobboldali republikánus kormánya sem igazán kényes az emberi szabadságjogok teljes hiányára Szaúd-Arábiában, amely Amerika stratégiai szövetségese a Közel-Keleten. Abban teljesen igazad van, hogy „a kényszerszövetség megkötése során sem tanácsos feladni erkölcsi elveinket”. Amit egyébként egyetlen szóval sem javasoltam. Nézz csak ismét a múlt heti Demokrata 14 oldalán látható fotójára, ahol Tarlós Istvánt, Molnár Gyulát és Demszky Gábort láthatod ezzel a képaláírással: „Tarlós István szerint a fővárosban az MSZP hajlandó egészséges, szakmai alapon megkötött kompromisszumokra”. Ugye te sem gondolod egy pillanatra sem, hogy e kompromisszumtól Tarlós István jobboldali értékeit kidobja az ablakon? Holott a neoliberális, csak a saját zsebre dolgozó, a multik cselédjeként működő MSZP gazembersége és – például – a bolíviai nemzeti érdekeket szem előtt tartó, antiglobalista, magát Gyurcsányhoz hasonlóan baloldalinak azonosító Evo Morales között a különbség ég és föld. És most itt álljunk meg egy pillanatra. Vessünk gondolatban számot azzal, hogy mit kaptunk mi például az amerikai jobboldaltól az elmúlt 16 évben? Vagy a „Nyugattól”? És mit kapott a volt kommunista, 1990-ben azonnal szabadkereskedelmi fundamentalistává és globalistává vedlett másik oldal? Tudod erről mi jut eszembe? Amikor Valid Dzsumblattot, a libanoni drúzok vezetőjét – akinek ma Amerika és a Nyugat a talpát nyaldossa, természetesen önös érdekből – mintegy két hete megkérdezték, miért lőtte a bejrúti repülőteret 1982-ben, amikor a most az iszonyatos iraki kudarc miatt lelépő amerikai hadügyminiszter, Donald Rumsfeld Libanonba érkezett, azt felelte: „akkor még hadúr voltam, ma demokrata vagyok”. Dzsumblatt ennél jobban nem fejezhette volna ki azt is, hogy miként alakult át Horn Gyulától Medgyessy Péteren át Gyurcsány Ferenc egykori egypártrendszeri kényúrból a külföldi érdekek kifogástalan megvalósítójáig, akiknek a magyar érdekek annyit számítanak, mint neked Szomália krokodiljai. Nos, nálunk ezek a helyi Dzsumblattok lettek a szalonképesek, az amerikai és nyugati nagykövetségek kedvencei. Míg Orbán Viktort maximum elviszik egy-két amerikai neokonzervatív agytröszthöz egy plecsni erejéig, vagy egy-két egzotikus ország jobboldali pártjához, lehetőleg annak szétesése előtt néhány hónappal. Mit is kaptunk mi az amerikaiaktól? Azt, hogy a 2002-es választási kampány idején az amerikai jobboldali, konzervatív, republikánus adminisztráció ügyes időzítéssel rávette Celestine Bohlent, hogy mind az Egyesült Államok vezető napilapjában, a New York Times-ban, mind pedig a világ legnagyobb befolyású külpolitikai folyóiratában Orbán Viktort leantiszemitázzák, mint ahogyan tette azt egy évvel korábban a szintén republikánus adminisztráció frissen ideküldött nagykövet asszonya Budapesten. És most húzzunk egy vonalat, amely után elkezdem annak kifejtését, hogy mi az, amit a magyar politikai jobboldali elit nem vesz észre és tragédiájára ismét veszíteni fog a „nagy játszmában”, mert évekkel később eszmél azon eseményekre, amelyek a szeme előtt játszódnak le. Robert Fisk, a „tudósítók tudósítója”, akinél értelmesebb, világosabb elméjű és szemű, precízebben fogalmazó újságírót és embert mikroszkóppal is nehéz találni, december 7-én ezt írta lapjában, a brit Independentben A római birodalom szétesése címmel: „A római birodalom széthullóban van. Egyetlen mondatban ez a lényege a Baker-jelentésnek. A légiók nem tudják már akaratukat Mezopotámiára kényszeríteni”. De a tudósítás oly briliáns és annyira vitánk tárgyába vág, hogy nem tudok ellenállni további idézésétől: „Ahogyan Crassus elvesztette légiói zászlait Szíria-Irak sivatagjaiban, George W. Bush is ezt ette. De nincs Marcus Antonius, aki a birodalom becsületét visszahozná. A politika »nem működik«. »Összeomlás« és »katasztrófa«: e szavak – amelyeket a római szenátusban oly sokszor lehetett hallani – benne szerepelnek a Baker-jelentésben. És te, James?” (Itt most megszakítom Fisket, aki persze Brutusra utal.). Nos, Laci, egy új korszak hajnala virradt ránk, amelyet alaposabban kell elemeznünk, mert olyannyi vetülete van.

(Folytatása a jövő héten)

Lovas István Tóth Gy. Lászlóhoz írt levelének első részében az olasz La Repubblica folyóirat neve tévesen jelent meg.