Különös világot élünk. Csak dörzsölöm a szemem. Napok óta a „törlöm, aki”, „tiltom, aki” van érvényben sokaknál, és olyan embereket sértegetnek, akiket évek-évtizedek óta ismernek, mindezt egy olyan extrém sportoló miatt, akihez semmi közük, és akiről a legtöbbjük két hete még azt sem tudta, hogy a világon van.

Mily naivitás azt hinni, hogy a politika és a pártok ássák a lövészárkokat, amikbe terelik befelé a népet. Dehogy! Az emberek az árkokat maguk keresik, és élvezettel ugranak beléjük fejest.

Hirdetés

Suhajda Szilárd tragikus végkimenetelű kísérlete óta egyfajta világnézeti harc bontakozott ki a közösségi médiában, és lincselés vár arra, aki szerint ez a szomorú vég értelmetlen, nem hősies, nem magasztos. Ha ilyen fokú önpusztítást valami deviáns önmegvalósító cselekedne, nem egy extrém sportoló, ugyanazok, akik most hősiességről beszélnek, kórusban neveznék családellenesnek, mutogatnának az árvára vagy kuncognának kárörvendően.

„Neki nem az volt a célja, hogy reggeltől estig dolgozzon, majd munka után kibontson egy sört, és átkozza a munkáját, a főnökét, és alig várja, hogy hétvége legyen, amikor még több sört bonthat, és még hangosabban átkozhatja a maga mögött hagyott hetet. Mert vannak, akik így eltengetik a napjaikat, de ő nem erre vágyott, ennél a létformánál többet akart.”

Ez itt egy ezerszer megosztott idézet részlete. Tehát a munka szégyen. Értjük. Félek, akik unalmas, fotelban sört ivó senkiznek, azoknak általában unalmas az életük, s egy idegen „hősiességéhez” dörgölőzve kicsit maguk is hőssé válnak a saját szemükben, mint amikor valaki odaáll a parkolóban egy Rolls-Royce mellé, és szelfizik egyet.

Az, hogy valaki olyan helyre akar menni oxigénpalack nélkül, ahol enélkül lényegében nem lehet életben maradni, szerintem szembemegy a józan ésszel és a természetes létezéssel. Végtelenül sajnálom magát az embert – és főleg a családot –, de borzadok a jelenségtől.

Korábban írtuk