A faragás ugyan ősi nemzetközi mesterség, de minden területen az ott élők saját gondolatvilágát, hitvilágát és mondavilágát örökítették meg.

A magyarság őshazájában, majd vándorlása idején is nagyállattartó lovas nép volt. Ebből következett, hogy őseink nyári és téli szálláson éltek. A nyári szálláson az állatokat legeltető pásztorok ráértek arra, hogy gondolataikat megörökítsék fában, szaruban; kezeik közül művészi faragások kerültek ki. A pásztorokban benne élt a vágy, hogy őseiktől örökbe kapott monda- és mesevilágukat az elhullott vagy leölt szarvasmarhák tülkein megörökítsék.

A faragásokban megtaláljuk ornamentikánk legősibb elemeit: a szalagfonatokat, az indadíszeket, a virágokat, a mágikus jelentésű köröket, a szárnyas Napot, a tulipánt, a madarakat, a szerelmi jelképeket, a szívet, az életfát a csodaszarvast és a sárkányt.

Sajátosan Kelet és Nyugat között áll a magyar ábrázolóművészet. Nyugattal szemben megőrizte népi eredetiségét, Kelet-Európával szemben felszabadult a megrögzött formák nyűgétől. Elvont díszítményeire nem a mértani számítás jellemző, hanem az ötletesség, a fordulatosság, a közkeletű elemek összeszövésének gazdag változatossága, a keleties álomszerűség, és végül a stíluskötelezettség betartásán belül a szervetlen elvontságból való szabadulás igyekezete, mely a mértani jellegű dísznek is kézzelfogható növényi értelmet szerez.

A kezdeti növényi és állati ábrázolásokat felváltotta a valósághű ábrázolásra való törekvés. A pásztor nemcsak saját használatára készítette tárgyait, hanem kedvesét, barátait is meglepte velük. Ezekben az alkotásokban benne van egész személyiségük.

Fafaragást a népművészetben a domború faragással, az ékrovással díszített, körplasztikával kiformált tárgyakat értik. Szélesebb értelemben a vésett díszítéssel, karcolt díszítéssel, berakással, intarziával, áttört faragással, beveréssel, beégetéssel és esztergált díszítéssel készült fatárgyakat sorolják ide.

A fafaragás a férfiak, a parasztemberek és a pásztorok munkája volt, akik kisebb tárgyak készítése mellett kapufélfák, kiskapuk, székely kapuk, mestergerendák, tornácoszlopok, ajtók és fejfák (kopjafák) készítését is elvégezték. A magyar parasztemberek az állatok jármára, a szekérrúd fejére és oldalára, a saroglyára, a faragószék fejére, a kasza- és ostornyélre, pásztorbotokra, kapatisztítókra, sulykolókra, csigacsinálókra, mosósulykokra, mángorlókra, ostorkarikákra, guzsalyszegekre, vetélőkre, vászonfeszítőkre, kisbútorokra, székhátakra, gyalogszékekre, sótartókra, kanalasokra, fakanalakra, gyertyatartókra, fogasokra, tékákra, mézeskalácsosok ütőfáira, kékfestők fából faragott nyomódúcaira, cégérek faragott díszítéseire, bíróbotokra, mancsoló botokra, vőfélybotokra és más eszközökre is faragást tettek. Erre lelki szükségletük volt. Legtöbbjüket a legények készítették kedvesüknek.

A paraszti tárgyak díszítése megtalálható az egész országban, de ma is a legjelentősebb Erdélyben. Azt mondják, hogy minden székely férfi tud faragni. Erdélyben ma is sajátos emlékeket őriznek a pásztoremberek faragványai a nyergesek, de figurális és vallásos ábrázolásos faragás kerül a hordók fenekére is. A legtöbb családban ma is a férfiak faragják-díszítik bútoraikat.

A fafaragás tulajdonképpeni célja a hasznos tárgy előállítása mellett a szép alkotása és abban a múlt visszaidézése. Megdöbbentően hű ázsiai gondolatvilág tér vissza a faragásokban. Tulajdonképpen ez tudatalatti hagyományőrzés és ősi világunknak a mába való átmentése.

A fafaragás ismét reneszánszát éli. Székelyföldön szinte minden település újra építi székelykapuit, fölfaragják rá az életfát, a Nap és a Hold ősi jelképét. Az emberek ráébrednek arra, hogy mindaz érték, ami kézzel készül, és aminek ősi gyökerei vannak.

A budavári Mesterségek Ünnepén és búcsúkon döbbenünk rá, hogy jobban benne élünk a múltban, mintsem azt gondolnánk. Amikor kézműveseink – nem is tudatosan – újraalkotják a múltat, érezzük, hogy ez az a világ, amit elhagytunk, pedig ebben érezzük otthon magunkat.