Bő másfél évszázada, 1848. március 30-án lépett hivatalba Batthyány Lajos, Magyarország első miniszterelnöke. Azóta további 55 kormányfőt emelt hatalomba a választói akarat, a sors szeszélye, maroknyi csoport diktatúrája, idegen hatalom fegyveres ereje vagy valamely politikai alku. Ezen 56 államférfiú között voltak nagy formátumú egyéniségek, bürokraták, merev katonatisztek, megalkuvók, önfeláldozó hősök, még hazaárulók is. Egyvalami azonban szembeszökő: a legrátermettebbek visszatérő szereplői voltak a magyar közéletnek, vagy úgy, hogy egymás után több cikluson át kezükben tartották az ország kormányát, vagy úgy, hogy vesztett csaták után visszatértek.

Meglepő az a még jobboldali politikusi körökben is hallható nézet, mely szerint Magyarországon az a miniszterelnök, aki egyszer elveszítette a posztját, nem tud újra nyerni – hogy ez valami rejtélyes tradíció, modern európai végzet volna, amellyel szemben nincs mit tenni.

Az állításból egy szó sem igaz. Szerte a nagyvilágban is számtalan példa van a visszatérésre – mind közül a legismertebb talán Churchill esete, akit a megnyert világháború után szinte azonnal megbuktattak a brit választók, ám újabb hat év múlva győztesen tért vissza Nagy-Britannia kormányához. De hasonló példákért nem kell külföldre menni.

Tisza Kálmán – aki szögre akasztotta a bihari pontokat

A kiegyezést követően közel egy évtizedig tartott, amíg kialakult a magyar pártszerkezet, megszilárdultak azok a parlamenti erők, amelyek hátországot adtak a mindenkori kormányoknak. Maga az alapprobléma az egész dualizmus idején nem változott: az úgynevezett közjogi kérdés, a Habsburg-birodalomhoz és az uralkodóházhoz való viszony szempontjából egyik oldalon állt a függetlenségiek csoportja a mérsékelttől (perszonálunió) a radikális, teljes függetlenséget követelőkig, a másikon a Deák-pártiak vagy kiegyezésiek, a kivívott status quo hívei. Akadt ugyan még néhány más alakulat is (például agráriusok, szociáldemokraták, polgári radikálisok, két ciklus idejéig egy maroknyi antiszemita, a teljes betagozódást is elfogadó ókonzervatívok, nemzetiségiek), de azoknak érdemi beleszólása az ország kormányzásába nem volt. A politikai baloldal-

jobboldal felosztást az akkori köznyelv is ismerte, de a maitól alapvetően eltérő tartalommal: szélsőbalnak a radikális függetlenségieket nevezték, középbalnak a 48-asokat, jobbközépnek a kiegyezést támogató Deák-pártot, szélsőjobbnak a birodalomba való teljes integrálódást sürgető ókonzervatívokat.

Az ország első igazán sikeres miniszterelnöke, Tisza Kálmán pályáját ellenzéki oldalon, akkori kifejezéssel a balközépen kezdte. Mint frakciójának vezére az úgynevezett bihari pontokban foglalta össze követeléseit, amelyek lényege, hogy a teljes politikai és gazdasági függetlenséget élvező, saját haderővel, pénzrendszerrel, külkapcsolatokkal rendelkező Magyarországot csupán a király személye kösse a birodalom többi részéhez.

A jobbközép párt válsága, ezzel párhuzamosan a balközép céljainak kilátástalansága arra késztette Tiszát, hogy a kor szóhasználatával élve „szögre akassza a bihari pontokat”, frakciója nagyobbik felével először belügyminiszterként csatlakozzék a Deák-párti kormányhoz, majd a jobbközép és a balközép derékhadából új szerveződést, a Szabadelvű Pártot alakítva átvegye a kormányzást.

Tisza Kálmán a stabilitás, az állandóság, a biztonság művésze volt. Tizenöt évig tartó kormányzása alatt nem történt semmi rendkívüli – azon kívül, hogy egy háttérbe szorított, eladósodott, önmaga igazgatására felkészületlen országból Európa egyik leggyorsabban fejlődő, sikeres országát teremtette meg. Mindenekelőtt konszolidálta az államháztartást, amely a kiegyezés óta folyamatosan a csőd szélén egyensúlyozott. A felelőtlenül felvett államhiteleket visszafizette, és kormánya csak nagyon megfontoltan, jó feltételekkel vett fel újakat. Megreformálta a közigazgatást, hátteret adott egyebek mellett Baross Gábor közlekedési, Trefort Ágoston oktatásügyi reformjainak.

Az utókor szemére veti, hogy az államigazgatást saját embereivel töltötte fel, hívei közül sokan jutottak jól jövedelmező állásokhoz. Ezen az áron azonban olyan stabilitást teremtett, hogy az általa vezetett Szabadelvű Párt akkor is biztosan kormányon maradt, amikor neki egy egyébként jelentéktelen ügy, a véderőtörvény bizonyos módosításai miatt mennie kellett.

Nem túlzás azt állítani, hogy Magyarország kiegyezést követő „aranykora”, rohamos gyarapodása, felívelő kultúrája és gazdasága jelentős részben személy szerint neki, az általa megteremtett stabilitásnak köszönhető.

Wekerle Sándor – a háromszoros miniszterelnök

Az ország első polgári származású miniszterelnöke politikusi tekintélyét Tisza Kálmán pénzügyminisztereként alapozta meg. (Érdemes megemlíteni, hogy e sorsban osztozott egy másik, nem kevésbé jelentős miniszterelnökkel, Széll Kálmánnal.) Wekerle először 1892 őszén vette át az ország kormányzását, és egészen 1895 januárjáig sikeresen vitte. Sokan arra számítottak, hogy energiáit elsősorban a gazdasági kérdésekre összpontosítja majd, ám kiderült, hogy elsőrangú politikai manőverező, aki képes egyidejűleg lecsendesíteni az egymásnak feszülő indulatokat, ugyanakkor minimális kompromisszumok árán akaratát is érvényre tudja juttatni. Nagy tekintélyt szerzett neki, hogy politikai értelemben még az uralkodót is kényszeríteni tudta anélkül, hogy Ferenc Józsefnek módjában lett volna ezért megsértődni. A Tisza Kálmán művét továbbvivő miniszterelnök végül mégis az uralkodóval kialakult konfliktus miatt mondott le, ám lemondása árául éppen annak a törvénynek – a vallásszabadságról szólónak – az elfogadását szabta, amely miatt a konfliktus kialakult.

Másodszor éppen ez a rendkívüli kompromisszumteremtő képesség emelte a miniszterelnöki bársonyszékbe. 1905-ben a harminc év óta kormányzó Szabadelvű Párt megbukott a választásokon, és vele szemben egy meglehetősen heterogén ellenzéki, függetlenségi koalíció szerveződött a hatalom átvételére. Az uralkodó azonban semmi áron nem volt hajlandó függetlenségpárti kormányt kinevezni. A patthelyzetet Wekerlének mint pártonkívüli politikusnak a felkérésével oldották fel – és ő meg is felelt ennek a feladatnak. Függetlenként közel négy éven át vezette a Függetlenségi Párt kormányát, és vitte tovább a Tisza Kálmán által megkezdett munkát.

Mindeddig ő az egyetlen a magyar történelemben, aki immár válságos időkben, 1917 őszén harmadszor kapott megbízást a kormányalakításra. Az ekkor már 69 éves politikus ezen ciklusában már nem alkotott, nem alkothatott maradandót: Magyarország sorsát nagyobb erők befolyásolták.

Khuen-Héderváry Károly – aki visszahozta Tisza pártját

A dualizmus idején a mindenkori magyar politika egyik kulcskérdése volt az uralkodóhoz való viszony, ezen belül is a hadsereg ügye. Ferenc József gyakran kicsinyes módon ragaszkodott ahhoz, hogy a véderő a saját irányítása alatt legyen, és német jellegű maradjon (Tisza Kálmán lelépésének egyik oka volt, hogy nem tudta keresztül vinni a magyar önkéntesek magyar nyelvű tartalékos tiszti eskütételét). Ez a feszültség buktatta meg 1903-ban az amúgy sikeres Széll Kálmánt is. Helyébe Khuen-Héderváry Károly gróf lépett, de három hónap alatt az ügybe ő is belebukott.

Hét év elmúltával azonban sikeresen tért vissza, hogy előkészítse egy nála jelentősebb politikus visszatérését. Bármilyen ügyesen manőverezett is második kormánya élén Wekerle Sándor, a kör négyszögesítése neki sem sikerült, a kiegyezésen alapuló közjogi berendezkedés és a függetlenségi párti kormányzás együttélését örökké nem tarthatta fenn. Többször benyújtott lemondását az uralkodó végül is elfogadta, és a kormányalakítási megbízást 1910-ben az új néven újjászervezett korábbi kormánypárt emberének, Khuen-Héderváry Károlynak adta, lehetőséget kínálva arra, hogy a közelgő parlamenti választást ő szervezze meg. Élt is az alkalommal, és elsöprő győzelmet szerzett a pártjának, megnyitva az utat Tisza Kálmán fia, István kormányra kerülése előtt.

Tisza István – aki vereséget szenvedett, majd visszatért

Az „öreg” Tisza nem kevésbé nagy formátumú fia Khuen-Héderváry Károly első kormánya után vette át a kormányzást. Apjával ellentétben ő államelméleti kérdésekkel is elmélyülten foglalkozott. Meggyőződése volt, hogy a magyarságnak küldetése van a világban, annak betöltéséhez azonban kemény kézzel kell összefogni az erőket. Hitt a szabad, független Magyarországban, de hitt abban is, hogy annak sorsa a Habsburg monarchiához van kötve, anélkül nálánál nagyobb erők játékszerévé válik. Ez a gondolat vezette első kormányzása idején, és ez vezetett a bukásához is. Mint említettük, 1905-ben a legkülönfélébb ellenzéki erők függetlenségi zászlók alatt összefogtak ellene, és a választásokon pártjára súlyos vereséget mértek. Tisza István megbukott.

A függetlenségiek azonban még Wekerle segítségével sem tudták megtartani a hatalmat. A Tisza és pártja visszatérését hozó 1910-es választási győzelmet ugyan még Khuen-Héderváry Károly szervezte meg, de mindenki tudta, hogy a háttérben az erős ember valójában Tisza István. Aki először házelnökként letörte a vesztes függetlenségiek obstrukcióját, majd 1913-tól maga vette át a kormányzást, egészen addig, amíg esélyét látta annak, hogy Magyarországnak van ereje megvalósítani a céljait.

Bethlen István – aki rendszert alkotott

Mint majd alább szólunk róla, az 1918-19-es megrázkódtatásokat túlélő Magyarországon Bethlen István jelöltsége a miniszterelnöki posztra nem úgy merült fel, mint egy, a választásokon sikeres pártvezéré, hanem mint az egyetlen emberé, aki a már-már lehetetlennek látszó munkát, az ország talpra állítását el tudja végezni.

Akik így gondolkodtak, azoknak igazuk volt. A két háború közötti időszakot joggal nevezhetjük Horthy-korszaknak, hiszen a kormányzó volt az, aki személyében megtestesítette mindazt, amit Magyarország ekkor jelentett. A rendszer megalkotása azonban Bethlen Istvánhoz fűződik. Ő Tisza Kálmán és Tisza István szellemi örököse volt: előbbitől a szabadelvű konzervativizmust, a mesteri hatalomgyakorlást, a pénzügyi, gazdasági és politikai stabilitásra való törekvést örökölte, utóbbitól a kemény eltökéltséget. Az 1922-es, 1926-os és 1931-es választásokat magabiztosan megnyerte, az utolsót úgy, hogy visszavonulása akkor már nyílt titok volt.

Igaz, a politika első vonalából való visszahúzódását ekkor még csupán ideiglenesnek szánta, egy kombináció egyik elemének, amelyből majd megerősödve jön ki. Nem rajta múlott, hogy nem térhetett viszsza a kormány élére: nálánál erősebb külső hatások szorították háttérbe. Úgy azonban, hogy a politikacsinálásnak mindvégig meghatározó személyisége maradt, és a régi gárdából egyedül talán maradhatott volna 1945 után is – ha nem rabolja el a szovjet hadsereg, és nem pusztul el máig tisztázatlan körülmények között a fogságban.

Teleki Pál – aki két évtized után tért vissza

Az első világháború közjogi értelemben is éles határvonalat húzott Magyarország történetében. A kommün bukását követően egyidejűleg több hatalmi központ is kialakult Magyarországon, ezek súlya és jelentősége azonban alapvetően különbözött. Az ország központjában, Budapesten teljes hatalmi vákuum jött létre. Az űrt először a szociáldemokraták próbálták betölteni Peidl Gyula úgynevezett szakszervezeti kormányával, ezt azonban hat nap után Friedrich István, a Károlyi-kormány volt hadügyi államtitkára egy tucatnyi fegyveressel egyszerűen elzavarta, és magát nevezte ki kormányfőnek. Friedrich a magyar közéletben ritkán felbukkanó politikai kalandorok fajtájához tartozott, nézeteit sűrűn változtatta aszerint, hogy éppen melyik kecsegtet a hatalom megszerzésével. Minden jel szerint ő volt az, aki 1918-ban megbízást adott Tisza István meggyilkolására, 1919-ben már Habsburg József főherceget próbálta felhasználni céljai érdekében, a húszas években királypárti programmal nyert mandátumot.

Kormányának azonban sem gazdasági, sem katonai ereje, sem nemzetközi tekintélye nem volt. A katonai erő Horthy Miklós kezében összpontosult, politikai súlyponttá pedig a Bethlen István körül kialakult csoport vált. Már a kezdetekkor, 1919 őszén valószínűnek látszott, hogy egy átmeneti időszakot, a békekötés végigvitelét követően Bethlennek kell átvenni a kormányzást, ám a politikai erőviszonyok ezt akkor nem tették lehetővé. Így lépett előtérbe a tudós geográfus, Teleki Pál, aki azonban megbízatását inkább tehernek érezte, és a Károly király visszatérési kísérleteit követő belpolitikai bonyodalmak során, élve az alkalommal, lemondott.

Hogy majdnem két évtized után, afféle muszáj-Herkulesként ismét visszatérjen a politika első vonalába. 1938-ban kultusztárcát vállalt Imrédy Béla kormányában. Személyében az 1920-as, Horthy kormányzó támogatását élvező bethleni „régi gárda” kapott ismét szerepet, hogy a náci Németországhoz húzó radikálisokkal szemben nemzeti konzervatív irányba térítse az országot. Imrédy éles jobbrafordulása, majd csúfos bukása után Teleki Pál a „menteni, ami menthető” feladatát kapta, amikor a kormányzó őt bízta meg az új kormány megalakításával. Teleki számára azonban a politika nem a lehetőségek művészete volt, hanem olyan szolgálat, amely ugyan nagy hatalommal jár, ám a döntéseknek morálisan is igazolhatóaknak kell lenniük. Közismert, hogy Teleki számára 1941. április 3-án eljött a pillanat, amikor a kormányzás felelősségét és az igazságérzetét nem tudta többé összeegyeztetni, és tragikus módon oldotta fel a számára feloldhatatlannak mutatkozó konfliktust.

Van-e visszatérés?

Mondják néha, hogy a történelem a jelen tanítómestere. Ez így általánosságban persze nem igaz, hiszen példánknál maradva, Magyarország közjogi berendezkedése alapvetően különbözött a Monarchia idején és a két világháború között, és mindkettő különbözött a jelenlegitől – másképp szerveződnek a pártok, más volt a választás rendszere, más az államfő szerepe és így tovább. A történelem nem ismétli önmagát, ahogy ugyanabba a folyóba sem lehet kétszer belelépni – ámbár a víz mégiscsak épp úgy viselkedik, mint az, amelyik már visszavonhatatlanul elfolyt. Tanulságok tehát a történelemből is levonhatók.

Említést érdemel például, hogy míg 1867 és 1944 között egy-egy párt hosszú ideig, több cikluson át hatalmon maradt, 1990 óta a választók minden kormánykoalíciót leváltottak a soron következő választásokon. Tendencia ez, vagy véletlen – ma még nehéz megmondani. Egy sor miniszterelnöknek a hatalomba való visszatérése azonban aligha lehet a véletlen játéka.

Beszéljünk világosan: kevesen vannak a kiválóak, keveseknek adatik tálentum ahhoz, hogy egy egész ország irányításának feladatával sikeresen megbirkózzanak. A napi politika bonyodalmai ezeket a kiválókat is meghátrálásra kényszeríthetik. De olykor megadatik számukra, megadatik az ország számára, hogy újra folytassák az elkezdett munkát.