Nem igaz, hogy a jószomszédi kapcsolatok felhőtlen boldogságot, gondtalanságot jelentenek. Valójában már az is nagy eredmény, ha sikerül tompítani a történelmi sérelmeket és a jelenkori problémákat. Szerencsére, bár sokan az ellenkezőjét hiszik, a magyar–szerb kapcsolatok szép reményekkel kecsegtetnek.

Amikor a magyar és a szerb elnök, Áder János és Tomislav Nikolic a délvidéki Csúrogon közösen emlékezett meg a második világháború áldozatairól, sokan csak legyintettek: üres gesztus, felesleges ceremónia az egész. Pedig a közös főhajtás halk nyitánya volt a magyar–szerb kapcsolatok normalizálásának. A valóban jelképes gesztussal mindkét ország deklarálta, hogy a történelmi sérelmek és jogos fájdalmak nem mérgezhetik tovább a XXI. századi Magyarország és Szerbia állami kapcsolatait, nem rágódhatunk a múlton, nem sakkozhatunk egymás ellenében, hiszen a jelenkori problémákra jelenkori válaszokat kell adniuk a felelős politikusoknak.

Legkönnyebb persze érzelmi húrokat pengetni a magyar–szerb viszonyban, leragadni mondjuk 1848-nál, és azt állítani, hogy minden szerb gyilkos állat, ezekkel nem lehet szót érteni. Akad olyan párt a parlamentben, amelyik nagyjából ennyit értett meg a történelemből. A szerb nacionalisták is mondhatják, hogy a magyarok fasiszták, a Vajdaság elszakításán mesterkednek, de ennek hajszálpontosan annyi a haszna, mint az ellenkező értelmű előítéletnek: semmi. Elmondhatjuk ezerszer is, hogy a temerini fiúkat igazságtalanul ítélték hosszú börtönbüntetésre. A baj csak az, hogy ha az igazságtalanságot helyrebillentik, akkor is ezt az egy ügyet fogjuk hallgatni, mintha éppen a diplomácia valami nonstop sértődés volna, nem pedig hajszálpontos információkból felépített tárgyalástechnikai művészet, amelynek az értelme nem az erő (itt inkább erőtlenség) demonstrálása, hanem az erő érvényesítése.

2015-öt mutat a naptár, lássuk, mit várunk jelen időben Szerbiától.

A kisebbségi magyarság negyedszázadon át az autonómia kivívásában látta a jogbiztonság kiterjesztését Szerbiában, nagyjából azzal a gyakorisággal emlegették, ahogyan ma Székelyföldön (ráadásul joggal, hiszen annak idején Ágoston Andrásék dolgozták ki az autonómiastratégiát). Tény, hogy például a románhoz képest a szerb többséget a jugoszláv föderatív előzmények miatt kevésbé ingerli a magyar közösségi jogok kiterjesztésének gondolata. Másfelől nem árt tudni, hogy a Délvidéken nagyjából 13 százalék a magyarság aránya, nem pedig 90 mint Hargita és Kovászna megyében. A tavalyi statútumviták is jobbára közigazgatási, nem pedig kisebbségi jellegűek voltak. Mindenesetre a román nemzetállami és a posztjugoszláv föderatív gondolkodásmód határozottan különbözik, a délvidéki magyarok szerencséjére. A vajdasági problémák nem annyira a politikai presszióból, mint a magyarság drámai fogyatkozásából és a nehéz gazdasági helyzetből fakadnak. A délvidéki magyarság mögött álló budapesti kormánynak e tényezőnek az orvoslására nagyobb hangsúlyt kell fektetnie, mint eddig.

A délvidéki magyarság sajnálatos politikai megosztottságát tényként kell elfogadnunk. Az is világos azonban, hogy a magyar kormánynak az a párt, az a mozgalom a tárgyalópartnere, amelyik a legnagyobb mértékben élvezi a helyi magyarság bizalmát. Jelenleg ez a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ). Szerencsére nemcsak ők, de a többi magyar párt nagy része sem a szimbolikus politizálás, hanem a valós ügyek mellé áll a mindennapokban. A minap például élénk vita dúlt a vajdasági nemzeti szimbólumok használatáról, arról, hogy a szerbségnek joga van-e 1848-as jelképeit használni, ahogyan a magyarságnak.

Kávai Szabolcs, a VMSZ tartományi képviselője pontosan összefoglalta, hol rejlik a szimbolikus tér, és hol vannak a valódi kérdések az effajta ügyekben: „Egyértelmű a helyzet. Úgy, ahogy nekünk magyaroknak, horvátoknak, szerbeknek, románoknak – sorolhatnám még tovább is – szintén jár a történelmi szimbólumok használatának a joga. Ez természetesen akkor is érvényes, ha adott esetben többségi szerbségről beszélünk, e jog elvitathatatlan… Nekem magyar emberként egy a címerem, a zászlóm, a himnuszom, ezt a jogot mástól sem szabad elvenni ugyanilyen logika alapján. Magyar emberként a magyar jelképeket érzem elsősorban magaménak, ez azonban nem jelenti azt, hogy nem tisztelem a világ minden nemzetének a jelképeit… Az adott közösség tagjainak azonban véleményem szerint meg kell hagyni a döntés jogát, s nekünk abba nem kell beleszólnunk. El kell mondanom, sokkal nagyobb problémákkal is meg kell a mindennapokban küzdenünk, mint azzal, hogy ki milyen szimbólumot érez sajátjának. Túl kell lennünk ezeken a történeteken, s olyan komoly gondokat kell megoldanunk, mint amilyen az elvándorlás, a munkanélküliség.”

A magyar–szerb állami kapcsolatok nem csak történelmi és kisebbségi ügyekből állnak. Hanem például gázellátási kérdésekből. Ne feledjük, hogy gázügyben térségünk országai 70-100 százalékos függésben vannak Oroszországtól. Bármilyen megoldás szülessen is, a magyar–szerb együttműködés más országok, például Szlovénia, Ausztria és Szlovákia ellátását is befolyásolják. Vagyis minden összefügg mindennel. A Déli Áramlat lemondásával és az ukrán válság elharapózásával a magyar gáztárolók felértékelődtek, hiszen a Gazpromnak szüksége van tárolókapacitásra, ha valamikor, valamiért – átmenetileg – elzárnák a csapot. Ami Szerbiát illeti, jelenleg kétoldalú a függésük: Oroszországon és Magyarországon múlik, megbízható és ellenőrzött módon olcsó földgázhoz jutnak-e.

Ez a kényszerhelyzet határozottan megemelte a magyar–szerb kapcsolatok minőségét, aligha véletlen, hogy a Putyin elnök látogatása előtti estén Orbán Viktor és Szijjártó Péter Szabadkán egyeztetett Aleksandar Vucic kormányfővel és Ivica Dacic külügyminiszterrel. Ilyesféle érdek-összehangolás még néhány évvel ezelőtt sem igen működött volna a magyar–szerb kapcsolatokban. Most azonban komoly regionális együttműködés bontakozik ki térségünkben, hiszen több ország számára is esély nyílt arra, hogy gyorsan és zökkenőmentesen vásároljon gázt a Balkánon és Közép-Európában. Egyrészt ott a tervezett Déli Korridor, amely azeri gázt juttatna el Olaszországba, mégpedig Törökországon, Görögországon és Albánián át. Ehhez – amerikai elképzelés szerint – csatolnának egy észak–déli irányú szállítási útvonalat is, Görögországon, Bulgárián, Románián át Magyarországra. És ott van még az orosz–török szerződés nyomán megszülető török áramlat, amelyet szintén el lehet vezetni Közép-Európába, igaz komoly infrastruktúrafejlesztés szükséges hozzá. Nos, ezért is fontos, hogy április elején Budapesten egyeztet a magyar, görög, macedón, szerb külügyminiszter, valamint a török Európa-ügyi miniszter. Bárhogyan is végződjön a találkozó, újfajta regionális együttműködés bontakozik ki. A meglévő visegrádi kapcsolatrendszer mellett hazánknak alapvető érdeke az is, hogy a nyugat-balkáni térséghez közelebb kerüljünk.

Ha egy pillantást vetünk a magyar–szerb gazdasági kapcsolatok alakulására, csupa örvendetes változást tapasztalunk. A kereskedelmi forgalom nőtt, a Magyar Nemzeti Kereskedőház Zrt. és az Eximbank képviseletet nyit Belgrádban, segítik a szerb és a magyar kis- és közepes vállalkozásokat kétoldalú együttműködések fejlesztésében. A határ túloldalán négyszáz szerb-magyar vegyesvállalat működik, Magyarország az ötödik legnagyobb befektető, és az ötödik legnagyobb exportőr Szerbiában. Ha pedig csak a Vajdaságot nézzük, Németország után hazánk a tartomány második legnagyobb gazdasági partnere. Ezek olyan adottságok és tények, amelyeket a lehető legteljesebb mértékben figyelembe kell vennie a felelős magyar állami vezetésnek. Hamarosan elkészül a Belgrád–Budapest vasútvonal felújításának megvalósíthatósági terve, és akár már az idén elkezdődhet a kivitelezés. A kínaiaknak azért fontos a projekt, mert Görögországba behajózott termékeiket ezen az útvonalon tudják a leggyorsabban Közép-Európába szállítani, a magyaroknak és szerbeknek pedig minden tranzitterv hasznot hozhat, és felértékeli térségbeli szerepvállalásunkat. Hosszasan sorolhatnánk a magyar-szerb közös ügyeket. Kiaknázatlan és szép reménnyel kecsegtető lehetőségeink vannak a gyógyturizmusban, a mezőgazdasági együttműködésben, egész sor területen. Talán észre sem vettük, de jó a csillagok állása, lépnünk kell. Indulatok és túlcsorduló érzelmek nélkül, józanul, kölcsönös megelégedésre. Most lehetséges, a jövőben – ki tudja – talán nem. Kár volna az elvesztegetett évekért.