Hirdetés

Kedves Alíz!

Gyönyörű őszi napok járják errefelé. Mindennap nagy sétákat teszek a tengerparton, de sajnos le kellett mondanom a Kék Kagylóban elfogyasztott ebédekről és az újságolvasással ott töltött kellemes órákról. Hiába, járvány van, és én egyfajta hibrid karantént választottam. Kerülöm a zárt helyiségeket, rendezvényeket, de azért nem hanyagolom el teljesen szűk baráti körömet.

Tegnap vacsorát adtam a mentoni polgármester tiszteletére. A vacsora utáni élénk beszélgetés egyes részleteit mindenképpen szeretném megosztani veled. Az amúgy elég hallgatag patikusunk, Charles Lamy, váratlanul megszólalt:

– Belesétálunk a csapdába, amit a liberálisok állítottak nekünk – mondta.

– Miféle csapdáról beszélsz? – kérdezte ingerülten Nicolas Dupont, a nizzai egyetem filozófiatanára, akit a polgármesterünk kedvéért hívtam meg.

– Hát nem olvasta? Több olaszországi muzulmán szervezet követeli a poligámia törvény által történő elismerését arra hivatkozva, hogy a homoszexuális-házasság, amit a saria tilt, legális.

– Na és, mi köze ennek a liberalizmushoz vagy akár a homoszexuálisokhoz? Azzal, hogy törvénybe iktattuk az egyneműek házasodási jogát, véget vetettünk egy évszázados elnyomásnak és diszkriminációnak.

– Mit heveskedsz, Nicolas – vetette oda a polgármester. – Én nem vagyok hívő, mint Charles, de rögtön átlátom felvetésének lényegét, és filozófus létedre nem ezt a választ vártam volna tőled.

A filozófus ideges lett, hadonászva magyarázott, és a konyakot a térdére öntötte. Milyen neveletlen fráter, rosszul tettem, hogy meghívtam, gondoltam, de bevallom, kedves Alíz, hogy azért kíváncsian vártam, hová lyukadnak ki a vitázó urak.

– Ti csak a szélsőjobb muzulmánellenes frázisait ismétlitek, nincs egy önálló gondolatotok. Nem akarjátok belátni, hogy ezek a szerencsétlen menekültek emberek, és vannak jogaik!

– Persze, hogy emberek, és vannak jogaik – vette vissza a szót a polgármester –, de ugyanúgy vannak kötelességeik is, mint neked vagy nekem. Polgármesterként naponta szembesülök a problémákkal. Jól tudjátok, hogy Ventimigliából naponta érkeznek hozzánk migránsok. A genfi egyezmény többek között előírja, hogy a menekülteknek kötelességük együttműködni a hatóságokkal. Sajnos gyakran tapasztalom ennek az ellenkezőjét. Különben is, Charles barátunk nem erről beszélt, csak arra utalt, hogy a homoszexuálisok házasodáshoz való joga a migrációs válság és a bevándorlás összefüggésében hivatkozási alapot teremtett azoknak, aki teljesen abszurd módon azt követelik, hogy ismerjük el a poligámiát.

– Miért gyűlölitek annyira a menekülteket? – szegezte a kérdést Dupont a polgármesternek. Mielőtt az válaszolhatott volna, hirtelen felénk fordulva azt mondta: – Ilyenek vagytok mind! A fehér ember előítéletei a mássággal, a szexuális kisebbségekkel, a migránsokkal szemben. Vegyétek tudomásul, hogy pont ezek a lenézett kisebbségek fogják megújítani társadalmunkat, vetnek véget az igazságtalanságoknak, az ember ember által történő kizsákmányolásának. Ez a haladás, ez a történelem iránya.

– Ha már kisebbségekről beszél – kapcsolódott a vitába Montigny gróf barátom, és a hangjában irónia érződött –, nekem rég feltűnt, hogy ti, értelmiségiek, újság­írók állandóan a kisebbségek jogairól papoltok, vérzik értük a szívetek, de soha nem beszéltek a nemzeti kisebbségeket ért valóban súlyos diszkriminá­cióról. Mellesleg megjegyzem, hogy ha ez így megy tovább, akkor nálunk a muzulmánok néhány évtizeden belül többségben lesznek.

Erre Dupont kifejezetten agresszívan válaszolt:

– Maguk rasszisták, nincsenek tisztában a filozófia tanításaival, nem akarják megismerni a valóságot… Értsék már meg végre, az egyenlőség társadalmának kialakulása történelmi szükségszerűség!

Korábban írtuk

A gróf nyugodtan válaszolt:

– Kedves filozófus barátunk, idehallgasson, először is kikérem magamnak ezt a hangnemet. Vegye tudomásul, hogy a társadalomban az emberek a dolgokról többféleképpen vélekednek. A tolerancia, amire maguk állandóan hivatkoznak, azt jelenti, hogy mindenki szabadon kifejtheti a véleményét, és hogy egymásét tiszteletben tartjuk. Maguk a maguk másság iránt hódolatukkal az európai értékeket, magát az európai létformát fenyegetik, a másságból pedig egyformaságot akarnak gyúrni, egy lélek és gondolat nélküli tömeget, amelyet tetszés szerint tudnak manipulálni, ki tudja, miféle igazság nevében.

Dupont válasz helyett felpattant a helyéről, és köszönés nélkül távozott. Vendégeim döbbenten néztek egymásra. Végül megszólalt a vitát addig némán követő André Lefevre, a monacói Hotel de Paris főszakácsa, és olyat mondott, amire senki nem számított.

– Idefigyeljetek, én igazán csak a konyhához értek, de szabad időmben azért követem, hogy mi történik Európában, és sokat olvasok. Úgy látom, hogy mi, mármint mi itt, Nyugaton elvesztettük a realitásérzékünket. Ha jól látom, Közép-Európában más a helyzet. Nemrégiben olvastam egy könyvet két kiváló osztrák szerzőtől. Címe: Közép-Európa újragondolása – Miért itt dől el Európa jövője? Melegen ajánlom nektek.

Ebből is láthatod, kedves Alíz, hogy nem unatkozom. Ilyenkor Európa válsága szerény otthonomba is behatol.