Hirdetés

„A Bourbonok semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek” – mondta ezt 1824-ben, XVIII. Lajos halálakor kegyeletsértő módon Talleyrand külügyminiszter, máskülönben Autun püspöke, akit a pápa kiátkozott. Gyalázkodás volt ez a szállóigévé vált mondás, mert lényegében lehülyézte a gazdáját, a még ki sem hűlt királyt, fölmenőivel együtt.

Én meg mezítlábas bourbonoknak tartom (kis b-vel) az ellenzéket, ami ugyancsak kegyeletsértés. Nem azért, mert lehülyézem őket, hanem mert blaszfémia a nagy múltú uralkodóház ostobaságaihoz hasonlítani az ő gyügyegésüket. Hiszen ezzel fölnagyítom az egymással marakodó, korcs alakjainak a jelentőségét. De hát a szállóige az szállóige, és ebben nem a Bourbon a lényeg, hanem a mérhetetlen emberi korlátoltság.

Mit értsünk ma a nem felejten és a nem tanulton?

Azt, hogy nem felejtették el több mint ostoba és a történelem süllyesztőjében kámforrá vált elődeik denunciálásait, amellyel mindent illettek, ami magyar és nemzeti elkötelezettségű. Nem szorítkoztak csak a politikai ellenfelek simfelésére, hanem direktben a hazát, a magyar népet, az eszmeiségét is gyalázták. Itt van mindjárt ez a rossz arcú ficegenc, aki Dobrev Klára mellett pöffeszeng fekete szőrmókus pofájával. Ez a DK-csökevény nem felejtette el elődje idiotonc szavát, aki tetemcafatnak nevezte a Szent Jobbot. Ez az ellenzéki emberi nemzés új szégyene most, 2019. augusztus 20-án megismételte ugyanazt, amit bakaszellenetté vált őse. Vagyis nem felejtett, mert a gyönge agyműködésre valló morbiditást fölmelegítette, és nem tanult, mert nem fogja föl: a tetemcafatozók rendre eltűnnek az éji homályban. Miután a jóérzésű választókat pártjuk ellen hangolták. Hiába bújik a nemzeti érdek ellen nyüzsgő (határkerítésügy az EU-ban) Dobrev Klára szoknyája mögé. Voilá! Másnapra már a nevét is elfelejtettem. Sőt, összekeverem a tegnapelőtti tetemcafatozókat a tegnapi múmiázókkal, mert annyira jellegtelenek, ötletszegények, észkoldusok. Tényleg.

Mitől lesznek ezek karakteröngyilkosok, amikor nincs is karakterük? „Családjuk” tagját, Simonyi András volt amerikai nagykövetet a magyar–amerikai politikai kapcsolatokról kérdezte egy majom, és ő elemző vélemény helyett düh szította átkozódásokat pöcögött. Efféléket, hogy Orbán Amerika-politikája „zavaros, következetlen és gerinctelen”. Szakvélemény helyett szitkozódott, átkozódott féktelen sértődöttségtől hajtva. Ugyan mit produkált ő nagykövetként? Nullát. És a nullát a legnehezebb elviselni a jobb híján balliberálisnak becézett ellenzéknek. Mert ők mindig szorgalmasan eljárták a törzsi táncot a külföldi hatalmaknak, alázattól csorgó nyálú szájjal, de sehol sem engedték őket közel a tábortűzhöz.

Utolsó reményük volt Angela Merkel. És kerek perec megmondták: csalódtak benne is, mert nem dorgálta meg Orbánt! Az a Merkel, akinek egyfolytában el kellett viselnie Orbán kekeckedéseit, most rossz szó helyett azt mondta: a magyarok jól használták föl az EU-tól kapott pénzt. Vagyis. Az ellenzék azt várta, hogy Merkel móresre tanítja vendéglátóját (!) egy európai történelmi esemény ünneplésekor? Komplett ez az ellenzék?

Kérem. Kétségbe vagyok esve. Bennünket alázott meg ez az észbontóan ostoba és korlátolt társaság a médiájával együtt, mert ha tetszik, ha nem, ők is közülünk valók, és ránk nézve szégyen, hogy csak ilyen primitív ellenzékre futja belőlünk, magyarokból. Csak egy politikai garnitúránk van? A Fidesz? Honnan az istennyilából szakadt ránk ez a szellemi gagyiság? Nemcsak nemzetgyalázó, hanem mérhetetlenül negatív és csak rombolásra alkalmas, fejlődésben visszamaradott tökfilkóság.

Persze nem bízhatjuk el magunkat. Mert a Nyugat, amelyhez kulturálisan és morálisan és gazdaságilag is kötődünk, növekvő válságban leledzik. És a mai magyar ellenzék kész arra, hogy mint minden átok rosszat, azt is hozzánk átcsövezze.