A rendszerváltás óta eltelt 15 év alapjaiban rendezte át a magyar társadalom szerkezetét, és ebben a folyamatban a magyarországi cigányság szenvedte el a legnagyobb veszteséget. Ennek okai a cigányság sajátos történelmével és a mindenkori hatalom elhibázott cigánypolitikájával egyaránt magyarázhatók.

Tagadhatatlan tény, hogy a cigányság az európai kultúrában több száz éve jelen van. Történeti források szerint már a X. században megindult egy vándorlási folyamat Indiából a kelet- és közép-európai államok, majd pedig a nyugat-európai birodalmak felé. Így lett Magyarország, tágabban a Kárpát-medence hazája a vándorló cigánycsoportoknak, akiket szintén a történeti források tanúsága alapján, a XVII. század óta folytonosan üldöznek. Az üldöztetések jellege a századok folyamán változott, de egy közös vonásuk mindig megvolt: erőszakos vagy adminisztratív eszközökkel igyekeztek a cigány csoportokat kiszorítani, lehetetlenné tenni.

Igaz ez az állítás a XX. század folyamán is, hiszen mind az 1945 előtti, mind az 1945 utáni kormányzatok a cigányság ellehetetlenítésére irányuló döntéseket, intézkedéseket hoztak. Elég itt megemlítenünk például azt a paradox helyzetet, hogy egyfelől folyamatos törekvés volt a kormányzati erők részéről a cigányok letelepítésére, tehát a vándorló életmód megszüntetésére, másrészt a helyi hatalom képviselői ezzel szemben különös brutalitással üldözték el az egyes településekről a cigány csoportokat.

A II. világháború utáni formálisan egyenlősítő politika megteremtette az elvi alapokat a cigány kisebbség számára is, emberi életkörülmények kialakítására, de ahogyan az élet minden területén, cigányügyben is kudarcot vallott. Az ’50-es évek rendőrállama nem ismerte el, hogy létezik egy olyan sajátos etnikai tulajdonságokkal rendelkező csoport Magyarországon, amelynek helyzetét külön intézkedésekkel szükséges kezelni, a hatalom nyílt és erőszakos asszimilációs politikája nem hozott megoldást a problémákra. Szintén nem hozott változást a cigányság helyzetében a kádári konszolidáció időszaka sem. Adminisztratív intézkedésekkel annyit sikerült elérni, hogy egy 1961-es párthatározat során indirekt kimondták, hogy cigány kisebbség nem létezik, annak ellenére sem, hogy sajátos néprajzi jellegzetességeket mutat. Ennek ellenére ebben a határozatban megfogalmazták a telepfelszámolások programját, ezzel igyekezve javítani a cigányság helyzetét. Ezek a programok is kudarcot vallottak, hiszen a telepfelszámolási akciók a cigányság életkörülményein lényeges előrelépést nem jelentettek. Nem is jelenthettek, hiszen a felszámolt telepek helyett új telepek jöttek létre, némileg jobb körülmények között; az eltűnt putrik helyébe „Cs” lakások épültek, amelyek fenntartották, újratermelték a lakóhelyi szegregációt, a nyomort.

A mai napig nagy probléma a cigányság foglalkoztatottsága. Ezzel kapcsolatban nem hanyagolhatjuk el azt a tényt, hogy a véghezvitt asszimilációs politikák elsősorban a hagyományos cigány foglalkozások visszaszorulását eredményezték. Ezzel párhuzamosan viszont egy másfajta munkalehetőséget is teremtettek a cigányság számára, elsősorban az építő- és nehéziparban. Ezek az intézkedések ugyancsak a cigányság asszimilációját szorgalmazták, azzal a különbséggel, hogy nem ismerve el az etnikai sajátosságokat, valamilyen megfoghatatlan masszaként értelmezték a cigányságot, a szegénység kultúrájaként.

Fordulópontot jelenthetett volna a rendszerváltás, a történelmi háttér azonban már előre vetítette a cigányügy sikertelenségét. Széles rétegeket érintett a vadkapitalizmus kialakulása, de elsősorban ez is a cigányság helyzetét nehezítette. A privatizáció, a leépítések során elsősorban a cigány munkavállalókat bocsátották el, és kényszeríttették a szegénységbe, nyomorba. Megállapítható tehát, ha valamiben van a rendszerváltó politikai elitnek felelőssége, akkor az a cigánysággal szembeni kollektív felelősség. Hiszen olcsó gazdasági és politikai alkuként kezelték azt. Az 1990 utáni kormányok ezt a problémát több-kevesebb sikerrel próbálták csak kezelni.

Ez köszönhető annak, hogy az 1990-es, 1994-es kormányok nem tudták, nem merték, nem akarták vállalni a cigányügyet. Nem ismerték fel azt sem, hogy egy szegénységellenes program ezer szállal kötődik a cigányügy kezeléséhez, így nem tudtak valós megoldási alternatívát kidolgozni a problémák kezelésére. El kell oszlatnunk azt a tévhitet, amely a cigányok munkához való viszonyával és további néhány nevetséges közhellyel magyarázza minden bajok forrását. Ez nem valós megközelítés, ebben inkább a többség-kisebbség között mesterségesen gerjesztett ellentét fedezhető fel. Ugyanis ennek az ellentétnek a fenntartására bizonyos politikai erőknek és személyeknek szükségük volt és van.

Elgondolkodtatóan alakult az 1994-1998 közötti időszak, hiszen az MSZP-SZDSZ-kormány programja elméletileg magában foglalta formálisan, hogy a „szociálisan érzékeny” célkitűzések mentén lényegi előrelépések történjenek a cigányügy kapcsán is. A kormányzati gyakorlat azonban azt hozta, hogy a liberális eszmék nem alkalmasak a cigányügy kezelésére, a cigányügy markáns képviseletére. Változásként értelmezhető azonban, hogy néhány területen megjelentek olyan programok és költségvetési források, amelyek nevesítetten a cigány integrációt voltak hivatottak elősegíteni, de szinte eredménytelenül.

Komoly változást hozott az Orbán-kormány tevékenysége. Elvitathatatlan tény ugyanis, hogy az oktatás területén történt a legnagyobb áttörés, hiszen az ösztöndíjprogram megalapozása és kiterjesztése több tízezer cigány diák tanulását tette lehetővé. A munkavállalás területén a cigány kis- és középvállalkozások támogatása szintén a roma integrációt igyekezett elősegíteni, olyan alternatívát mutatva, amely a cigányságot nemcsak a társadalom élősködőiként, hanem hasznos állampolgáraiként fogta fel. Lényeges szemléletbeli különbség ez, hiszen a megfoghatatlan szegényügy helyett a cigányügy kapott hangsúlyt. Bár a két kérdéskör sok esetben átfedi egymást, de külön figyelmet kell fordítani az utóbbira. A támogatási rendszerek mellett a cigány szervezetek és elsősorban a cigányság legitim szervezete, az Országos Cigány Önkormányzat (OCÖ) is nagyobb szerepet kapott a feladatok végrehajtásában, a különböző költségvetési források felhasználásában.

Döntő szemléletbeli különbség fedezhető fel tehát a korábbiakhoz képest a Fidesz kormányzati politikájában, hiszen az eddig jellemző szegénységellenes politikai cselekvés helyett, amelyben mindig bujtatva és követhetetlenül szerepelt a cigányügy, nevesített cigány programok indultak meg. Az OCÖ és a kormányzat feladatmegosztása, együttműködése 2002 után is a hatékony munka reményét vetette fel, de ezt a választások másképp alakították.

A Medgyessy-Gyurcsány-kormány két eltérő kormányzati stílust képvisel, de sajnálatos módon a cigányügyben egyfelé halad. A 100 napos program az MSZP szavazóbázisának beígért juttatásokat kifizette, ám a cigányság kimaradt az osztogatásból, de ugyanakkor nem történt lényeges előrelépés a cigányügyben sem. A Gyurcsány Ferenc vezette kormány a cigánynyelvű köszöntésén kívül semmilyen konkrét intézkedéseket nem tett, szem elől vesztette a szociális- és sok esetben cigányspecifikus problémákat. Ismételten szegénységellenes propagandát folytat. A családtámogatási rendszer „reformja” a szegényeknek – köztük a cigányoknak is – kellett volna, hogy nyújtson igazságosabb kormányzati támogatást, ám mára a kormányzati hivatalok is kénytelenek elismerni – bár még nem teljesen nyíltan -, hogy mérsékelt a siker, ugyanis a dupla családi pótlék bizonyos esetekben csupán néhány száz forintot jelenthet. Hasonlóan a gyes melletti teljes idejű munkavállalás sem a cigány és szegény családok támogatását jelenti, hiszen ma Magyarországon nem az alulképzett, elmaradott régiókban élők tudnak szülés után ismét elhelyezkedni. Nem sorolható a sikeres kormányzati intézkedések sorába az sem, hogy az eddig jól működő ösztöndíjrendszert „megreformálták”, a Magyarországi Cigányokért Közalapítvány hatásköréből elvonták, központosítva a forrásokat. Bár magyarázatként az jelent meg, hogy ezáltal ellenőrizhetőbbé válik a rendszer, azt az apró tényt nagyvonalúan mellőzték a tervezésből, hogy az ösztöndíjas gyerekek családjai meg tudják-e hitelezni a kormánynak a félévi ösztöndíj összegét, vagy cigány diákok százai, ezrei maradnak majd ki az oktatásból.

Az MSZP kormányzati stratégiájának része volt az is, hogy megbízható cigány származású embert állítson soraiba, külön államtitkárságot állítson fel. Azonban ez az államtitkárság valóságosan csak szimbólum, hiszen jogkörrel, eszközzel nem rendelkezik. A miniszterelnökségről a közelmúltban el is távolították a cigányügyi államtitkárságot, és főosztállyá lefokozva alárendelték egy méreteiben hatalmas, de teljesítményében kicsi minisztériumnak. (Ez nem az államtitkár személyének szól, hanem a cigányság egészének.)

Az elmúlt 15 év a magyarországi cigányság életében tehát nem hozott döntő változást. Bár nem is várta senki, hogy rövid távon az évszázadok során felhalmozott hátrányokat le lehet küzdeni, de legalább a megoldásra való törekvést fenn kellene tartani. A szociálliberális kormányok politikájában azt a megkérdőjelezhető álláspontot követhetjük nyomon, hogy a cigányügyet összemossák a szegényüggyel, és minden egyéb olyan hátrányos ügy kezelésével, devianciával, amellyel fontos foglalkozni ugyan, de nem hozható közös nevezőre egy több százezres sajátos helyzetű kisebbség problémáival.

A cigányság speciális problémáira adott és ad bíztató megoldást a Fidesz-MPSZ és a Lungo Drom között kötött megállapodás, amely nem csupán két szervezet együttműködését jelenti, hanem megjelenik benne a cigányság és a cigányságot támogató programok lehetősége. Emellett szemléletében is új utakat keres magának, hiszen a segélyező tüneti kezelés helyett a tenni akaró és tudó cigányságot kívánja bevonni a problémák helyi és országos szintű kezelésébe. Nem folytatható tehát az a negatív gyakorlat, amely csak a segélyekre, a különböző szociális támogatásokra épül, mert ezzel csak tovább mélyíti a mesterséges szakadékot a romák és nem romák között. Nem folytatható az a telepfelszámolási gyakorlat sem, amely az előirányzott több milliárd forint helyett néhány tízmillió forintot biztosított csupán a válogatott és hűséges vezetésű településeknek.

A magyarországi cigányügy mérföldköve lehet a 2006-os választás és polgári kormányzás. Az elmúlt 15 év tapasztalatai azt mutatják, hogy 1990 óta a polgári kormányzás volt az, amelyik a cigányügyben hasznos és kézzelfogható döntéseket, intézkedéseket foganatosított. Elsőként vállalta fel nyíltan a cigányügyet, amelyet a Fidesz-MPSZ-Lungo Drom közötti megállapodás pecsételt meg, s amely konkrét intézkedések lehetőségét helyezi kilátásba, a magyarországi cigányságot nagykorúként, és nem utolsósorban partnerként kezelve. Természetesen ezt nem lehet csupán hatalmi eszközökkel véghezvinni, a többségi társadalomnak és a magyarországi cigány kisebbségnek meg kell találni a közös hangot, az együttműködés lehetőségét. Ebben mindkét félnek megvan a felelőssége. Abból kell kiindulni, hogy amekkorák a lehetőségek, akkora a felelősség is. A jobb helyzetben lévőknek nagyobb a felelősségük, de a rosszabb helyzetben lévőknek – a legszegényebbeknek is – megvan a maguk felelőssége. A magyarországi cigányság polgárosodni szeretne, és erre törekszik abban az értelemben, hogy az állami szegénypolitika eltartotti státusából nagy része ki akar lépni, és saját erejére, képzettségére, tulajdonára támaszkodva kíván a környezet adta lehetőségekkel élni. Ehhez elengedhetetlen azonban a többségi befogadó, támogató szerep. Ha ez nem indul meg rövid időn belül, annak beláthatatlan következményei lehetnek össztársadalmi vonatkozásban, mindannyiunk kárára.

A szerző politológus, a Lungo Drom elnöke, a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség országgyűlési képviselője