A Krónika című kolozsvári napilap a nemrégiben utánajárt az Erdélyi Napló által már tavaly november 22-én érintett botrányos hamisításnak. A hírt több jelentős internetes portál is átvette, így végre kellő nyilvánosságot kapott az RMDSZ közeli körök újabb nehezen minősíthető eljárása. Nem kevesebbről van szó, mint arról, hogy Wass Albert egyik novellájából a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadó, amelynek Markó Béla is részvényese, egyszerűen kihagyta Tőkés László nevét. Az eset napvilágra kerülése után a kiadó kínos magyarázkodásba fogott, a cenzúra oka állítólag „a műfaji tisztaságra való törekvés” volt. Holott az eset tökéletesen beilleszthető egy évtizedes folyamatba: az RMDSZ és holdudvara ismételten megkísérli a történelem átírását.

Az RMDSZ két dologban bízik. Az egyik a masszív sajtófölénye, a másik a kollektív emlékezet gyengesége. A sajtófölény kétségbevonhatatlan, azonban ez a nemzeti oldalon állókat aligha tántoríthatja el attól, hogy a rendelkezésükre álló médiaeszközöket a Markó-féle machinációk leleplezésére használják s igyekezzenek időről időre felfrissíteni a közösség emlékezetét. Jelen esetben például érdemes felemlíteni néhányat a korábbi múltátírási kísérletek közül.

Az 1995-ben az RMDSZ delegációja Atlantában ült asztalhoz a román hatalom képviselőivel az erdélyi magyarság sorskérdéseiről tárgyalni. Az eredményt egyébként nem hozó eseményt nagy médiaérdeklődés kísérte, a tárgyalások tehát nem voltak titkosak, az RMDSZ minden fontosabb irányzatát képviselő küldöttség vett rajta részt, s így az nyilvánvaló módon nem volt a román diplomácia által kisajátítható. Ezzel együtt a Markó-tábor megpróbálta visszamenőleg legitimálni az RMDSZ történetének mindmáig legnagyobb botrányát, a Neptun-gate-et, a „mérsékelt”, pontosabban labanc politikusok partizánakcióját, melyen a román hatalom által kiválasztott személyek egy Iliescu-párti újságíró társaságában, az RMDSZ legitim szerveinek megkerülésével tárgyaltak, helyzetbe hozva a román diplomáciát közvetlenül az ország európa tanácsi felvétele előtt.

1996-ban, az RMDSZ addig nagyjából egyenes pályáján törést hozó esztendőben, a választások előtt, a kampány idején több olyan nyilatkozat is elhangzott az RMDSZ vezetői részéről, mely valószínűsítette, hogy a szervezet akár az Iliescu-féle posztkommunista erőkkel is közösen fog kormányozni, ha erre lehetőséget kap. Markó Béla a Népújság 1999. május 14-i számában megjelent interjú keretében ezt némi műfelháborodással vegyítve kerek perec letagadta. (Majd 2000-ben de facto kormányzati együttműködést kötött Nastase-ékkal.)

1999 végén, amikor Tőkés László a legmagasabb magyar állami kitüntetést kapta meg, akkor még az RMDSZ tiszteletbeli elnökeként, a szervezet hivatalos Tájékoztatója – mely a Markó-Neptun egységfront képviselőinek minden apró gesztusáról hírt ad – egyszerűen hallgatott az eseményről.

Ugyancsak 1999-ben jelent meg az RMDSZ gondozásában a szervezet egy évtizedes tevékenységét bemutató CD-ROM, amelynek kronológiája tendenciózusan hiányos, az RMDSZ vezetőire nézve kellemetlen ügyek nem vagy alig szerepelnek benne. Az 1992-es Hargita megyei listahamisítás, amelynek keretében a román hatalomnak alájátszó politikusok, akik a széki választmányok alapszabályzatszerű döntései nyomán kiestek, visszakerültek a választási listákra, pár mondatban, a tényeket elferdítve kerül bemutatásra. A kronológia úgy tálalja a dolgot, mintha a Domokos Géza-féle vezetés (Domokos volt Markó előtt a román hatalmat kiszolgáló RMDSZ-vonal első számú reprezentánsa, mellesleg 1989 előtt a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának póttagja és Iliescu jó barátja) által illegitim módon, alapszabályzat-ellenesen összehívott jelöltválasztó gyűlést nem előzte volna meg szabályos döntés. A Neptun-ügyből a lényeg marad ki, az origo, a három RMDSZ-es politikus magánakciója, Tőkés László nyilvánossághoz fordulása (A Hatalom uszályában című esszé megjelenése 1993. augusztus 7-én a Romániai Magyar Szóban), valamint a Szövetségi Képviselők Tanácsának az akciót elítélő nyilatkozata. Nagy Benedek Tőkés László elleni 1994. december 20-i puccskísérletéről, a Markó-vonal morálisan és politikailag legsúlyosabb merényletéről teljes a hallgatás. Nagy Benedek annak idején átvette a román sajtó által Tőkés László nevének bemocskolása céljából forgalmazott ügynökvádat s egy röpiratban támadt neki a tiszteletbeli elnöknek. Markó Béla az azonnali elhatárolódás helyett (amire egyébként 29 RMDSZ-tisztségviselő nyílt levélben kérte fel) válságstábot hívott össze, ezzel is válsághangulatot sugallva. (Az ügyre egyébként az SZKT, majd a kongresszus tett pontot Nagy Benedek elítélésével. Nagy Benedeket az 1996-os kormányzati szerepvállalás idején a vallásügyi minisztériumban láthatjuk viszont az RMDSZ színeiben. 30 ezüst helyett megteszi egy jó pozíció is…) Ugyanígy nem esik szó az RMDSZ pályaívének korrigálását célul kitűző három állomásos (Alsócsernáton – Érmihályfalva – Nyárádszereda) Fórum-mozgalomról sem, holott ez még a román közéletet is felbolydította, mi több, akkoron a toleráns orgánumként elkönyvelt Ziua főszerkesztője is Románia területi integritása elleni támadásként fogta fel a történteket (egyébként alaptalanul, de hát a románság fele a domesztikált, kézből etethető és etetett RMDSZ-t is az al-Kaidával rokonítja) és az érintettek ellen az állami kényszerapparátus fellépését szorgalmazta. Óhaja meg is hallgattatott: a szervezők ellen ügyészségi eljárás is indult, amit később, mint tarthatatlant, leállítottak.

Jelen idejű, a jövő múltfelfogását meghatározó, preventív történelemhamisításként fogható fel az a propaganda, amely kihasználva a választói bázis járatlanságát a jog útvesztőiben, egyszerűen hamis dolgokat állít egyes jogszabályokról. 1999-ben a tanügyi törvény elfogadása idején az RMDSZ-propaganda úgy próbálta eladni e jogszabály támogatását, hogy a nyilvánvaló kudarcot (nemhogy kulturális autonómia nem szerepelt e törvényben, de még az állam által ellenőrzött magyar egyetem sem, az egyházak elvárásai nem teljesültek az egyházi oktatást illetően, mindezek tetejébe, a törvény a kései Ceausescu-korszakot idézve románul rendelte tanítani a magyar iskolákban a történelmet és a földrajzot) sikerként próbálta eladni, egy-két mellékes részletre hivatkozva. Markó Béla a kormánykoalícióból való kiválásra okot adó politikai csődöt egyenesen „jelentős előrelépésként” értékelte.

Hasonló a helyzet a nagy port kavaró kisebbségi törvénytervezettel, amelynek szenátusbeli elutasítása közvetlenül Gyurcsányék bukaresti vendégszereplése után történt, a balkáni politika nagyobb dicsőségére. A tervezet sorsa egyelőre még bizonytalan. Még a nemzeti sajtóorgánumokban is találkoztam az RMDSZ-demagógia azon fordulatával, miszerint a jogszabály biztosítaná a kulturális autonómiát. Holott erről szó sincs. A jogszabálytervezetben van ugyan egy olyan fejezet, mely a kulturális autonómiáról szól, fel is van vázolva benne a kulturális autonómia-tanácsok létrejöttének mikéntje (mellesleg olymódon, hogy e tanácsokban az RMDSZ monopolhelyzetet élvezzen) azonban a törvény azon a ponton, amikor az autonómiatanácsok közjogi kompetenciáját kellene meghatározza, a kérdés szabályozását a beláthatatlan jövőbe helyezi. Magyarán a „nesze semmi fogd meg jól” alaphelyzet tipikus esetével van dolgunk, nem a kulturális autonómiával.

Mindezen persze nincs mit csodálkozni. Az a szervezet, amely képes volt a román hatalom segítségét igénybe venni, hogy egyedül maradjon az erdélyi magyar politikai palettán, nem lesz finnyás egy kis történelemhamisítás ügyében. Külön érdemes odafigyelni Káli-Király Istvánnak, a Mentor Kiadó igazgatójának a egyik fordulatára: Markónak „semmi köze az egészhez, különben Markó Béla életében két sort sem olvasott Wass Alberttől, nem tartja jó írónak.” A védekezés szánalmasságán túl: hogy is van az, hogy valaki nem tart jó írónak egy klasszikust, miközben nem olvasott tőle két sort? Akkor minek alapján mond véleményt? Persze a lényeg nem ez, hanem, hogy ismételten bebizonyosodott: az RMDSZ és holdudvara semmivel sem különb a Teller Ede-levelet meghamisító Népszabadságnál. Az elvtársaknak semmi sem drága, ha a hatalomról van szó, ők komolyan veszik azt, hogy a múlt azé, aki megműveli. S ha kell, meghamisítja. Akárcsak az orwelli negatív utópiában.