Mit szólna ehhez Petőfi?

Olvasom a hírekben, hogy Lázár János építési és közlekedési miniszter, a Pest vármegyei Nagykőrösön, kedden tartott lakossági fórumon így nyilatkozott: „Ukrajna uniós csatlakozásával veszélybe kerül minden, amit közösen el tudtunk érni az elmúlt 35 esztendőben.” Még ezt is mondta: „Minden magyar emberre veszélyes Ukrajna uniós csatlakozása, függetlenül attól, hogy fideszes, vagy nem fideszes. Ukrajnába kell a békét vinni, és nem a háborút kell ide hozni.”

Számomra ez oly világos és egyértelmű, mint hogy ha esik, eresz alá állunk, és ha szomjas az ember, akkor iszik. Néha nem értem, miért és meddig kell magyarázni az emberek egy részének teljesen egyértelmű dolgokat. Nagyapám nem értené ezt a kort. Nem értené, hogy alaptörvénybe kell iktatni, hogy az apa férfi és az anya nő. Azt, ami egykor egy ötéves gyerek számára egyértelmű volt.

Mert nem mindenki gondolja így. Az ellenzék lelkesen vetetné fel Ukrajnát, és a következményekkel egyáltalán nem számol. Sőt, magát a kérdésfelvetést is akad, aki elutasítja. Cseh Katalin, a Momentum politikusa nemrég agymenésnek titulálta, hogy a kormány egyáltalán megkérdi a magyar állampolgárokat az ukrán EU-csatlakozás ügyében. Sőt, így fogalmazott: „Senki nem érdemli meg annyira Európa támogatását, mint Ukrajna.” Gondolom, Magyarország se, a saját hazája.

Tényleg a feje tetejére állt már minden.

Eszembe jut Petőfi, aki ugyan nem Nagykörösön született, hanem Kiskörösön, de erre mondják azt, hogy „majdnem”. Mit szólna ehhez a mai világhoz Petőfi? Mit szólna a világ változásaira? És a teljes mértékű magából kifordulására most nem is hazafias és lelkes honfibú verseit, vagy ostorozásait idézném – lásd: A külföld magyarjaihoz –, hanem egy kedves csendéletét, mit szülő anyjához írt. A vers címe az, hogy Fekete kenyér.

„Miért aggódol, lelkem jó anyám,
Hogy kenyeretek barna, e miatt?
Hisz meglehet: ha nincs idehaza,
Tán fehérebb kenyérrel él fiad.
De semmi az! csak add elém, anyám,
Bármilyen barna is az a kenyér.
Itthon sokkal jobb ízü énnekem
A fekete, mint máshol a fehér.”

Ma ezt a fekete kenyeret felszeletelnék negyvendekás porciókra, belétennék valami celofántos tasakba, ott, ahol összekötik, megbogoznák valami kacifántos kis szalaggal, és kitennék az áruházak polcaira kilónként sokezer forintért, mint ősi tiszta romlatlan háztáji parasztkenyeret, amit csak a gazdagok engedhetnek meg maguknak.