Ugyancsak nem mellékes esemény a neoliberalizmus eddigi történelmében a globalizáció, helyesebben annak neoliberális verziója. A globalizáció szükségszerűségét és potenciális jótéteményeit ostobaság lenne vitatni. Annak neoliberális verziója azonban nem szükségszerű és nem jótékony. Még akkor sem, ha a hivatalos média szinte mindenhol ennek ellenkezőjét próbálja elhitetni velünk (lásd például a CNN afrikai éhezőkért „aggódó” műsorait).

Míg a globalizáció a technikai fejlődés folyománya, hiszen valóban szűkül a világ, addig annak neoliberális verziója a tőke profitéhségének a velejárója, illetve annak kiszolgálója. A politikai-gazdasági elemzők legtöbbje a neoliberális globalizáció kezdetét a nagy nemzetközi félállami-félmagán banki konzorciumok és pénzügyi szervezetek megalakításához köti. Nem vitatható, hogy ezek, mint például az International Monetary Fund (IMF), a World Bank és az Inter-American Development Bank a nemzeti gazdaságok (neo)liberalizálásának hasznos eszközei, amelyek elsősorban az Amerikai Egyesült Államok befolyása alatt és – nem meglepően – talán annak érdekeit szolgálva működnek, mégis a globalizáció lényegét illetően fontosabbnak tűnik szerintem a korábban már említett dekonjunktúra az úgynevezett fejlett piaci gazdaságokban, elsősorban az Egyesült Államokban. A vásárlókedv visszaesése a reageni politika adta lehetőségekkel együtt (például az amerikai tőke adómentes exportálhatósága mellett) szükségképpen vezetett ahhoz, hogy az amerikai (és kevésbé, de ugyancsak a német, a francia, az angol stb.) tőke nem kizárólag otthon, hanem a világ egyéb részein is próbálkozik. Úgy tűnik, sikerrel. A média a politikai eladhatóság érdekében ugyan unalomig ismételgetett szlogenekkel (mint mondjuk a harmadik világ felzárkóztatásának vagy az éhség és a nyomor megszüntetésének a szüksége) indokolja a neoliberális globalizációt, annak a valódi mozgatói azonban ma még az olcsó munkaerő és az új piacok. Más szóval, a profit maximálása. A szocialista rendszereknek a 90-es évek elején bekövetkező összeomlása Kelet-Európában és a Szovjetunióban volt a legkedvesebb ajándék a sorstól, amit a globális ambíciótól fűtött neoliberalizmus kaphatott. Nemcsak azért, mert piacokat, a sajátjainál jóval könynyebben manipulálható piacokat, olcsó munkaerőt és itt-ott még technológiát is kapott, hanem azért is, mert a Szovjetunió felbomlásával megszűnt a katonai egyensúly Kelet és Nyugat között. Az az egyensúly, amely a második világháborút követő ötven évben még valamelyest féken tartotta a tőke globális vágyait (félreértés ne essék; eszem ágában sincs a szovjet militarizmust visszakívánni!). Nem véletlen azonban, hogy a szovjet rendszer kapitulálását követően, már az első iraki háború időszakában azonnal megjelentek idősebb Bush körül azok a katonai és politikai tanácsadók – közismert nevükön a héják, mint Wolfowitz, Kirkpatrick, Perle és mások -, akik a Szovjetunió megszűnésén fellelkesülve és azt kihasználandó, olyan katona- és gazdaságpolitikai ötletekkel álltak elő, amelyek végső soron az Amerikai Egyesült Államok világuralmát hivatottak megalapozni és folyamatosan biztosítani a jövőben. Wolfowitz már 1992-ben Irak ismételt lerohanását javasolta, sőt Iránét is. 1994-95-ben a már republikánusok által uralt és Gingrich által harciasra hangolt kongresszus pedig azon elmélkedett, hogy tán eljött az ideje megváltoztatni az addig szokásos és a hatályos törvények által előírt rendet az amerikai hadigépezet bevethetőségét illetően. A fehér házi és a kongresszusi héják igénye az lett, hogy az amerikai alkotmány szerint addig kizárólag honvédelemre szánt hadsereget felhasználhatóvá kell tenni az amerikai érdekek (értsd: üzleti érdekek) megvédése érdekében és céljából bárhol a világon. Ez az igény ugyan mind a mai napig nem íratott törvényekbe, de a politikai gyakorlat az Egyesült Államokban ma már vitathatatlanul éppen ez: 1995-ben a Pentagon azt a feladatot kapta a kongresszustól, hogy tegye képessé az amerikai hadsereget sikerrel háborút vívni a világ bármely nyolc pontján – egyidejűleg. Két évvel később a Pentagon emberei jelentették: az amerikai haderők készek a feladatra, amiben – látva az utóbbi évek történéseit – nincs okunk kételkedni. Legalábbis, ami az amerikai politika ilyen irányú elkötelezettségét illeti, hiszen a globális elképzelések megvalósításához ma már – a „Coca-Cola fegyver” mellett – valódi, gyorsan és hatékonyan ölő high-tech fegyverek is az amerikai tőke rendelkezésére állnak. Az amerikai katonai kiadások a 90-es évek végétől újfent növekednek, ma már jóval meghaladják az évi 400 milliárd dollárt, ami az Egyesült Államok költségvetésének 18 százaléka, holott a 90-es évek végén már nem volt hidegháború, és még nem volt al-Kaida. De alakulóban van az új rend (a New World Order, ahogy idősebb Bush megszabta a jövőnket még 1990-ben), amelyet ma már sokan „kvázifasizmus”-nak, vagy „protofasizmus”-nak neveznek – nem teljesen ok nélkül. És lám, Amerika újra háborúzik (bár egyelőre csak két országban). Persze az sem mellékes, hogy a legújabb háborújához a Bush-féle kormányzat hazugságokkal, például hamis CIA-jelentésekkel gyártott a nép számára alapot. Otthon pedig az Egyesült Államok kormánya lehallgatja polgárait, vagy épp bírói ítélet nélkül rács mögé dugja őket, ha kedve úgy tartja. Ha ez a tanulmány a 90-es évek elején íródik, minden bizonnyal bárgyún vigyorgó optimizmus jellemzi; legalábbis ami a magyar jövőt illeti. Derűlátásom abban a meggyőződésemben gyökerezett, miszerint a kelet-európai volt szocialista országok (legalábbis némelyikük) a világnak mintaként szolgálhatnak majd az elkövetkező ötven évre a társadalmi igazságosságot illetően, sőt talán még az össznépi jólétet tekintve is. Akkori hitem alapjául a nem kevés és talán nem kellően megalapozott optimizmus mellett azok a tapasztalatok szolgáltak, amelyeket akkor már 8-9 éve kétlakiként az Egyesült Államokban és itthon gyűjtögettem össze. Helyesebben, az ottani és az itteni tapasztalatok szüntelen összevetése, ami gyakorta bosszantotta mind magyar, mind pedig amerikai barátaimat és ismerőseimet. Odaát, a tengerentúlon megtapasztalhattam a 80-as években épp átalakulni (durvulni) készülő amerikai kapitalizmust, annak legmarkánsabb és legelkeserítőbb megnyilvánulásait; a Roosevelt-féle „New Deal”-t felejtő, majd megtagadó új kapitalizmust, a Reagan-Bush félét, ami utóbbit – épp tapasztalataim alapján – ma már neoliberális kapitalizmusnak titulálok legszívesebben. Ezzel szemben, itthon Magyarországon megtapasztaltam egy többségi akaratot tükröző, lelkes rendszerváltást, és persze zsigereimben éreztem a velejáró eufóriát. A tenger túlsó oldalán láttam az amerikai kapitalizmus minden technikai előnyét, lenyűgöző (dollárban, időben, újszerűségben és minőségben mérhető) hatékonyságát, optimális és elegáns szervezettségét és munkamódszereit. Az emberi szellem felemelő megnyilvánulásait használati tárgyakban és szerszámokban, kétszer hatsávos utakban és gigantikus hidakban. Sőt esetenként láthattam a demokrácia csodáit valóban működni (bár az ilyen esetek száma a 80-as évek végétől már észrevehetően csökkent). Ugyancsak tapasztaltam azonban az Amerikára szintén jellemző, nevetségesen fejletlen emberi viszonyokat, elfogadottságukban döbbenetes, soha meg nem kérdőjelezett társadalmi igazságtalanságokat, a már-már középkori gondolatokat tükröző politikai tendenciákat és közéleti szereplőket (sőt néha eszement bolondokat), a filozófia, illetve a filozófiára való igény teljes hiányát, és az amerikai polgár bájos, de ön- és közveszélyes naivságát. Itthon pedig láttam egy országot, amely képes volt a rendszerváltásra – akkor úgy tűnt – könnyedén és kultúráltan, összefogva és egyet akaróan. Mindez együtt a hatvanas- hetvenes években divatos, a politikai rendszerek lehetséges konvergenciáját hirdető elméletek rám akkor még mindig ható (és ha belegondolok, ma sem elfelejtett) elképzeléseivel, érthetően táplálta optimizmusom, és hitem emberben, országban és jövőben. A 80-as évek végére itt Magyarországon nemcsak az vált nyilvánvalóvá, hogy sikerült megszabadulnunk a szovjet mintájú szocializmustól, a velejáró bolsevik homogenitástól és az ahhoz rendelt, a mindennapjainkat néha nagyon megkeserítő sok-sok ostobaságtól, hanem az is, hogy kifejlődött bennünk valamiféle dörzsöltség. Egy csodálatos össztársadalmi dörzsöltség, amely – az akkor már 8-9 éves amerikai tapasztalataim alapján leszűrhetően – az Egyesült Államok polgáraiban még nyomokban sem volt felfedezhető. A pesti viccek, amelyeken a volt rendszer utolsó éveiben már a párttitkár is nevetni mert, vagy Hofi és mások „elszólásai”, vagy a sorok között megszerezhető információ, a hatalom egyre gyakoribb ránk kacsintgatása, sőt még az általánosuló maszekolások is mind e dörzsöltség meglétéről tanúskodtak. Hittem, hogy e dörzsöltség, amit talán a túlélés szükségessége az akkori hamiskás világunkban, vagy tán a hat-nyolc nem igazán akart rendszerváltás egy röpke évszázad alatt fejlesztett ki bennünk, felvértezett minket mindenféle olcsó manipulációval szemben, és védetté tett a politika vagy bármiféle rendszer trükkjeivel szemben is. Ahogy nem dőltünk be a szólamoknak korábban, és többé-kevésbé tisztán hallottuk ki a mellébeszélést mögülük (hiszen végül is csak-csak rendszert váltottunk), ugyanúgy – hittem akkor – nem fogunk bedőlni a neoliberális kapitalizmus épp kibontakozó és előttem akkor már többé-kevésbé ismert trükkjeinek sem (szemben például a talán érthető apolitikussága folyományaként is már jóval kiszolgáltatottabb amerikai polgárral). A mi eszünkön nem jár túl sem ócska marketingpoén, sem pedig politikai vagy éppen közgazdászi furfang – gondoltam akkor. Derűlátásom alapjául szolgált az a meggyőződésem is, amely a mi magyarországi problémáinkat a rendszerváltás idején még szemben az amerikaiakéval nevetségesen egyszerűnek láttatta velem: pusztán gazdasági eredetűnek, míg az amerikai bajokat elsősorban gondolatinak, helyesebben, valamiféle eszmeiség hiányából adódónak. Meggyőződésem volt, hogy nem kell mást tennünk az elkövetkező években, mint dolgozni; jobban, szervezettebben és előrelátóbban. Pusztán használni az akkor még általam is nagyra tartott magyar szürkeállományt és minden rendben lesz, szükségképpen emelkedünk és boldogulunk majd (akkor persze még volt száloptikaiparunk, műszeriparunk, gyógyszeriparunk, jól működő mezőgazdaságunk, egyebek…). Úgy láttam tehát, hogy a nyolcvanas évek végére megérett változások természetszerűleg vezetnek majd egy olyan magyar társadalomhoz, amely mentes lehet mindenféle szociális problémától és igazságtalanságtól. Nem lesz többé kontraszelekció, nem lesz susmus és protekcionizmus az állások és a pozíciók körül, és persze mindenki kap majd Nyugatra is érvényes útlevelet. A kilencvenes évek elejére elérkeztünk egy olyan állapotba – gondoltam -, amelyik lehetővé teszi majd, hogy a magyar társadalom racionális döntések alapján, össztársadalmi érdekeket és egyben az egyén érdekeit figyelembe véve működjön (akkor az SZDSZ ugyan még valóban egy intellektuális pártnak tűnt). Tekintve, hogy ’89-ben még senki nem akadt, aki például arról próbált volna meggyőzni bárkit is, hogy nincs szükség általános betegbiztosításra, vagy ingyenes oktatásra, vagy hogy adjuk el a ferihegyi repteret, úgy gondoltam, hogy a társadalmi igazságosság itt Magyarországon magától értetődő lesz. Hittem, hogy valóban lehet szociális piacgazdaságot csinálni; azaz, hogy összeegyeztethető a „pragma” és a „princípium”; azaz a piaci racionalizmus és a társadalmi szolidaritás elve. Úgy gondoltam, hogy tanulunk majd módszereket, technológiát és technológiai fegyelmet az amerikaiaktól (és a Nyugattól általában), de fel sem merült bennem, hogy netán eltanulunk, sőt, továbbfejlesztünk majd olyan dolgokat is, amelyek oly visszatetszőnek tűntek fel már akkor a tengerentúlon megtapasztalt, akkor már neoliberalizálódó kapitalizmusban. Fel nem merült bennem, hogy lesznek homelessek az utcáinkon, lesz ifjúsági drogproblémánk, lesz RTL Klub és TV2, lesz Hit Gyülekezet, lesz magyar junk business és sok ezer munkanélküli. Meg voltam győződve arról, hogy mi semmi esetre sem oszlunk ketté kevés have-ekre és sok-sok have-not-ra, azaz a tehetősekre, akiknek van, és a tehetetlenekre, akiknek nincs. Bíztam magunkban, sőt, többnyire bíztam akkori politikusainkban is, (Folytatjuk)