Vasárnap elmaradt az újabb gigatüntetés Budapesten. Persze a közösségimédia-oldalaikon visszajelző több tízezer kattintás miatt nagy tömegre számítottak az ellenzéki pártok, ehhez képest a Hősök terén – bohózatba illően – a rendezők egyesével számolták meg a résztvevőket, hogy vajon összejön-e a közterületen vonuláshoz szükséges száz fő. A budai Várban sem voltak többen néhány száz elkötelezett tüntetőnél, pedig a Jobbiktól a DK-ig minden ellenzéki párt képviselője felszólalt a formálódó roncskoalíció rendezvényén.

Fotó: MTI

Ahhoz, hogy tömegek vonuljanak az utcára, és huzamosabb ideig kint is maradjanak, hovatovább a demonstrálók elérjék a céljukat is egy kormánnyal szemben, elsősorban valódi társadalmi elégedetlenségre van szükség. Ez az alapja a polgári demokráciákban bevett tüntetéssorozatoknak, és ez egy viszonylag egyszerű és általános ökölszabály. Ha sorra vesszük akárcsak a közelmúlt komolyabb és többé-kevésbé sikeres alulról szerveződő megmozdulásait – persze ezek sokszor csak látszatra voltak civilek által kezdeményezett tüntetések –, akkor arra jutunk, hogy valódi társadalmi támogatottsággal rendelkező ügyek mentén tudtak utcára vinni tízezreket, akár százezreket. Függetlenül az aktuálpolitikai kontextusoktól, de 2003-ban Grúziában valódi társadalmi igény volt az exszovjet külügyminiszter, akkori miniszterelnök Eduard Sevardnadze távozására, az ukrán narancsos forradalom is úgy tudott lezajlani, hogy voltak milliók, akik támogatták Juscsenko későbbi elnök politikáját. A sárga mellényesek is jelentős számú francia szimpátiáját tudhatják maguk mögött, illetve, hogy egy még közelebbi példával éljünk, 2006 őszén volt az utcán tüntető tízezreknek okuk és hallgatólagos társadalmi felhatalmazásuk is arra, hogy az akkor hivatalban lévő miniszterelnököt és kormányát elzavarják.

Persze a társadalom nagy részének támogatása sem lehet elég ahhoz, hogy egy elégedetlenségi hullám valódi politikai sikereket is el tudjon érni. Kell hozzá egy vagy több olyan politikai erő, olyan politikusok, akik hitelesen és komolyan vehetően tudják képviselni az adott ügyet. Akikben bíznak az emberek, és akik valódi alternatívát tudnak kínálni az éppen hatalmon lévőkkel szemben, mert van valamilyen cselekvési tervük, víziójuk az országról. Ott van példának Venezuela, ne legyünk naivak, nyilvánvaló, hogy nagyhatalmi érdekek húzódnak meg a jelenlegi polgárháborúba hajló helyzet mögött, de ettől még a kommunista Maduróval szemben igenis komolyan vehető alternatíva sok millió venezuelai számára Juan Guaidó, akit a nyugati világ – így Magyarország is – elismert legitim elnökként.

Érdemes megvizsgálni, hogy a magyar ellenzék szempontjából a fenti feltételek adottak-e.

Vegyük elsőként a társadalmi támogatottságot. A túlóratörvénnyel kezdődött minden december közepén, és egy dolgot sikerült – na nem az ellenzéknek, hanem az ellenzéki médiának – elérni, mégpedig azt, hogy csúsztatásokkal, féligazságokkal és hazugságokkal árasszák el a magyar nyilvánosságot az általuk csak „rabszolgatörvénynek” nevezett jogszabályváltozásról. E félrevezetés eredményeként eleinte mintha a magyarok egy nagyobb hányada elégedetlenséget is mutatott volna az új törvénnyel szemben, de ekkor jöttek az ellenzéki politikusok, akik ugyan megpróbálták a hullámot meglovagolni, de a karizmájuk, inkább annak hiánya miatt hamar ellenük fordult a többség. Egyértelművé vált, hogy a választók többsége elítéli azt a rendbontást, amit az ellenzékiek a parlamentben műveltek. Majd az MTVA székházánál történtek is bizonyították, hogy a kemény magon kívül nem tudnak ilyen erőszakos eszközökkel a Hadházy–Szél-duó által vezetett ellenzékiek valódi tömeget maguk mögé állítani. A folyamatosan erőszakos, polgárháborús pszichózisban szenvedő ellenzék nem volt képes arra, hogy felfogja a realitásokat: egy jól prosperáló, egyre jobban teljesítő és biztonságos országban nincs igazán igény a rendbontásra és az ország jó teljesítményét előidéző kormány leváltására.

Tehát Magyarországon a társadalmi támogatás hiányzik abból a képletből, aminek az eredménye a sikeres ellenzéki tömegmozgalmakhoz szükséges.

A politikai hitelesség hiányához már csak az ellenzéki képviselőkre volt szükség. Vannak köztük olyanok, akik személyes sértettség okán árulták el korábbi pártjukat, és kizárólag diktafonnal a zsebükben hajlandóak leülni egy csésze kávéra bárkivel, legyen szó barátról vagy ellenségről. Vannak, akiket a saját etikai bizottságuk hajított ki a pártjukból, amiért azzal a szélsőjobboldali párttal tárgyaltak együttműködésről fél éve, amelyikkel ma a baloldali ellenzékből mindenki szeretne összefogni. Van olyan, aki nem is nagyon bonyolítja már az üzenetet, hanem a magyarokat 45 éven át elnyomó, kisemmiző és terror alatt tartó MSZMP utódpártjának politikusaként egyszerűen csak akasztana – akárcsak az elődei. Ne feledkezzünk meg Magyarország egykori miniszterelnökéről, aki jelenleg lázadásra, nyílt színi erőszakra buzdít. Aztán ott vannak az öblös antiszemiták, akik már megváltoztak (sic!), meg azok, akik pár éve még ellenük tüntettek, de ma már szerintük a hangos zsidózás és zsidók listázása egyáltalán nem probléma.

Ez utóbbi felháborító persze, de nem meglepő. A kommunisták és a kisnyilasok között mindig is volt átmenet, gondoljunk csak a Terror Háza „átöltöző” szobájára. Összefognak egymással a politikai szélsőségek, hiszen egy alomból jöttek, közös ideológia vezérli őket: a gyűlölet. Gyűlölnek mindent, ami nem az ő jóvoltukból jött létre, és gyűlölnek mindenkit, aki sikeresebb náluk. Amit pedig leginkább gyűlölnek, az az, hogy ha egy ország úgy lehet sikeres és úgy tud fejlődni, hogy közben érvényesíti a saját nemzeti érdekeit, és nem valamelyik nagyhatalmi centrum ukázára vár. A jelenlegi nyilasok elődei Berlinből várták az utasításokat, a jelenlegi kommunisták elődei Moszkvából, a 2019-es bolsevik–náci kézfogó politikusai pedig Brüsszelből – egy a lényeg számukra, hogy ne a magyarok döntsenek a saját sorsukról.

Hitelességről a fenti politikai szereplők esetében nehezen beszélhetünk, így a képlet második eleme is hiányzik.

Cselekvési terv, komolyan vehető alternatíva? Mivel az MSZP-től kezdve a DK-n át egészen a Jobbikig minden ellenzéki erő a kormány és kormányzó pártok szimbolikus vagy éppen fizikai megsemmisítéséről delirál, ezért a nagy zajban alig lehet hallani a saját víziójukat Magyarországról. Elképzelhető, hogy nem az általuk gerjesztett zaj az oka, hanem az, hogy az Orbán-gyűlölet az egyetlen programpontjuk.

Ezzel a végére is értünk, és nagyon úgy tűnik, hogy a képlet összes eleme hiányzik a sikeres ellenzéki mozgalom megszervezéséhez.

Ráadásul szegény embert az ág is húzza, hiszen a miniszterelnök által bejelentett családvédelmi akciótervet kritizálni, annak jövőbe mutató koncepcióját vitatni meglehetősen nehéz lesz az ellenzéki egységfrontnak. Persze mindent meg fognak próbálni, hogy csökkentsék a kormányzat családpolitikájának a jelentőségét, de feltehetőleg a családok a lakásvásárláskor és az adókedvezmények igénybevételekor nem a hiteltelen nyilas–kommunista koalíció hőbörgésére fognak odafigyelni. ν

A szerző az Alapjogokért Központ kutatási igazgatója.