Nincs visszaút
Új önzés hódít a világnak azon a részén, ahol már a sokadik generáció élvezi a tartós jólét áldásait. Ez a „jóemberség” megélésének élménye, ennek a vágynak a következményekkel nem számoló kiszolgálása az az örvény, amelybe Nyugat-Európa értelmisége próbálja belerántani az európai kultúrát.
Önzés ez is, éppen úgy, mint az általános szegénység régi vágású önzése volt a túlélés érdekében, csak éppen az önzetlenség álarcát ölti magára. A lényeg azonban ugyanaz: „Én, én, én, magamat tolom előre, rólam szóljon a történet, én élhessem meg önmagam különb embernek, mint amilyenek ti, többiek vagytok.”
A jólét az az alap, amire mindez felépül. Ahol sokan vannak, akik a szegénység kényszerű önzése nélkül is biztosítva látják a megélhetésüket, ahol a létbiztonság éppen olyan természetes, mint a belélegezhető levegő, ott egyre többen lesznek, akik a maguk létfenntartásának kockáztatása nélkül ráérnek mások boldogításával foglalkozni, és ezzel megélni önjóságuk élményét.
Ez élesen megkülönböztetendő az önzetlenségtől, mások szeretet által vezérelt szolgálatától. A kettőt könnyen el lehet választani: a szolgáló önzetlenség kivétel nélkül, minden esetben személyes lemondással jár, és nem akarja mutogatni magát, nem törekszik a közélet porondjára, teszi a dolgát hírverés nélkül. A jóemberség vágyának kiélése viszont legtöbbször közéleti harcokban mutatkozik meg, a nem jó emberektől való megkülönböztetésként. Én jó vagyok, te rossz vagy, én különb vagyok nálad, és ez engem jó érzéssel tölt el – íme, a jóemberségre törekvés lélektani háttere.
A jóemberség látszatára való törekvés akkor kapott filozófiai megerősítést, amikor Marx és követői az emberiség történetét az elnyomók és az elnyomottak örök harcává nyesték vissza. Ettől kezdve a képlet a végletekig leegyszerűsödött: ha az elnyomók oldalán állsz, rossz ember vagy, ha az elnyomottakén, akkor jó. A legkevésbé sem véletlen, hogy a kommunista eszmék első hívei egytől egyig jómódú családok fiai voltak, és még véletlenül sem keveredett közéjük valódi proletár.
Bő száz év alatt kiderült, hogy az emberi történelem marxi felfogása nem csupán ostobaság, de pusztító is. Az emberek elnyomókra és elnyomottakra való felosztása azonban a jólét elkényeztetett gyermekeinek körében megmaradt. A proletárok elfogytával a ma jó emberei erőnek erejével új elnyomókat és új elnyomottakat kreálnak, hogy az előbbiek elleni harccal, az utóbbiak melletti kiállással megszerezzék maguknak a jóemberség élményét. Elnyomóknak látják a jólétet – az ő jólétüket is – megteremtő és fenntartó középosztálybeli fehér férfiakat, az elnyomottakat azonban ma már úgy kell előállítani. A leglehetetlenebb kisebbségeket kutatják fel, félrecsúszott egzisztenciákat, személyiségzavaros szerencsétleneket tolnak fel a közélet színpadára, belőlük csinálnak műelnyomottakat, hogy felhasználhassák őket saját önzésük kiélésére.
Mindez Európa számára ma még kezelhető, bár egyre idegesítőbb. Az újkori népvándorlással azonban olyan tényező lépett a színre, amellyel már nem volna szabad játszani. Azt a globális demográfiai kavarodást, amelyet az utóbbi harminc évben a Föld lakossága átél, menekültproblémaként értelmezni éppen olyan végzetes, pusztító leegyszerűsítés, mint a kapitalizmus lényegét egyedül az elnyomott proletároknak az elnyomó tőkések általi kizsákmányolásában látni. Senki nem vitatja, hogy a kapitalizmusnak része a kizsákmányolás, mint ahogy az is tény, hogy a meglódult népek között menekültek is vannak. De ahogy például a szociális piacgazdaságot sem lehet pusztán az értéktöbblet-elvonás alapján megítélni, a népvándorlást sem lehet pusztán menekültek befogadásának tekinteni.
Ezer gyökérből táplálkozó folyamatról van ugyanis szó, amelyben csak az egyik tényező emberek megindulása a jólét felé anélkül, hogy e jólét előállításának történelmi áráról akár csak fogalmuk is lenne. A megindulóknak nincs fogalmuk arról sem, hogy maguk milyen kulturális meghatározottságok hordozói, és e meghatározottságok mennyire illeszthetők vagy nem illeszthetők a célország kultúrájába. Vagy ami még rosszabb: az a meggyőződésük, hogy az európai jólét birtokbavétele mellett saját kultúrájuknak a befogadókra kényszerítéséhez is joguk van.
Ha a maguk jóemberségét megélni vágyók nyomásának engedve Európa továbbra is érvényesülni hagyja a marxi tételt, hogy a világ népessége minden korban, minden aspektusában elnyomókra és elnyomottakra oszlik; ha továbbra is alapvetően menekülésként tekint az újkori népvándorlásra, segítségre szoruló menekültekként az új honfoglalókra; ha Európa józan értelmisége visszaretten attól, hogy az igazság kimondásáért megbélyegezzék, és inkább hallgat az igazságról, annak súlyosabb következményei lesznek, mint amit a kommunizmus okozott. Abból szörnyű áldozatok árán, de volt visszatérés. A népességcseréből nincs visszaút.