Mindezt azért idézem fel, mert Magyarországon a Nobel-díj megítéléséről egy idő óta tabu írni Magyarország egyik felének. A másik fele pedig nem ír kritikusan, ahogyan az viszont Portugáliában és máshol természetes. Magyarország azon feléről van szó, amelyiknek egy része nem örül felhőtlenül a svéd bizottság tavalyi döntésének és amelyiknek egy kis része valósággal ellenséges a döntéssel szemben. Hasonlóan érez ahhoz, mint ahogyan a Vatikán és még oly sokan mások is éreztek Portugáliában annak idején és azután, hogy önt tüntették ki.

Hogy egy kicsit tájékozottabb legyen a mi helyzetünkről általában, mielőtt a tárgyra térek: nálunk vannak állandó és mozgó tabuk. Az előző kategóriát nem kell magyarázni, az utóbbi azonban némi magyarázatra szorul. Mozgó tabu mindaz a terület, amelyet egy balliberális ember személyesít meg. Mondjuk a köztársasági elnöki stallum. Amely szent és sérthetetlen tabu volt mindaddig, ameddig azt egy tisztázatlan múltú, ön által nyilván nem ismert volt drámaíró és volt fordító, Göncz Árpád töltötte be. Amióta a tisztség egy polgári jogtudósé, a tisztség és maga az elnök személye minden korlát nélkül támadható.

Most, hogy az irodalmi Nobel-díjat Kertész Imre kapta, a Nobel-díj odaítélése és a Nobel-díjasok bírálata is tabu témává vált. Akár egy szektában a szektavezér.

A levelemben én is ehhez a balliberális módszertanhoz fogom tartani magam az ön esetében, vagyis én önt és nézeteit, engedelmeskedve az itteni balliberálisok tilalomfájának, nem fogom bírálni, és azokat százszázalékosan elfogadom. Mint a szektások teszik. Vagy mint a sztálinista, vagy a náci kor embere tette. Százszázalékosan engedelmeskedem.

Levelem metodológiájának másik sarkalatos pontja a tudatlanság imádatával jellemezhető eljárás. Ez azt jelenti, hogy Kertészről könyvei elolvasása nélkül írok. A tudatlanság barbár és ostoba imádatának parancsát is az itteni balliberálisoktól tanultam. Ez náluk társadalomtudományi vizsgálati módszer. Nem hiszi? Először én sem akartam. De itt működik. A módszer lényege: balliberális szociológusok, történészek, sőt újságírók már tizenkét éve, a rendszerváltás hajnalától kezdve fennen hirdetik, hogy ők nem olvasnak jobboldali lapokat és írásokat. Azokat, amelyeket ádázul bírálnak. Éjjel-nappal. Én tehát e tudományos szélhámosság nálunk kutatási eszközként kanonizált módszerét követem, amikor Kertészről fogok írni önnek. Remélem, értékeli.

Hogy miért írok Kertészről? Azért, mert a tudatlanság előbb említett barbár és ostoba imádatának áldozó balliberális értelmiségiek csoportja, pontosabban annak egyik tagja, a közszolgálati Magyar Televízió nyilvánossága előtt "söpredéknek" nevezte kollégáimat, barátaimat és az országnak azt a részét, amelyik kritikus tekintetet mer vetni Kertész írásaira és kapott díjára.

Nem fogja elhinni, de Kertész Imre Nobel-díjazása pillanatától kezdve Magyarországon és külföldön lábra kelt egy sajátos háziipar ("cottage industry"), amelynek bedolgozói nemhogy örülnének Kertész Imre Nobel-díjának, hanem kizárólag vagy elsősorban azzal foglalkoznak, hogy ki mennyire örül annak és kárhoztatják azt, aki nem örül eléggé vagy egyáltalában nem örül a díjnak. Netán hidegen hagyja.

De mielőtt tovább gombolyítanám mondandóm fonalát, visszatérek önhöz.

Ahhoz az íróhoz, aki sok-sok Nobel-díjas társával az Írók Nemzetközi Parlamentjének küldöttségeként tavaly március végén látogatást tett Ramallahban, az izraeliek által megszállva tartott palesztin városban. Kíséretében ott volt az amerikai Russel Banks, a nigériai Wole Soyinka, a dél-afrikai Breyten Breytenbach, a kínai Bei Dao, a spanyol Juan Goytisolo, az olasz Vincenzo Consolo, no meg Christian Salmon, parlamentjük ügyvezető igazgatója. Ön a látogatáskor a nemzetközi sajtónak kijelentette: amit Ramallahban tapasztalt, az Auschwitzot juttatja eszébe. A parlament pedig testületileg adott ki egy nyilatkozatot, amelyben békét követel Palesztinának, ahol "a falvak bejáratát körbefalazták, a polgári lakosság mozgását megbénították, gettókat és rezervátumokat hoztak létre, és ahol az állandóságot a harckocsis járőrök és helikopterek jelentik". Amelyeken elhelyezett Dávid-csillagra Kertész oly büszkén tekint, mint nyilatkozta.

Mivel én önt a fentebb már körvonalazott módszertani okokból nem bírálhatom, hiszen nálunk egy irodalmi Nobel-díjas szava tabunak minősül és így támadhatatlan, ravaszul másokat idézve emlékeztetem arra az óriási felháborodásra, melyet szavai és a parlamenti nyilatkozata keltettek. A Simon Wiesenthal Központ nyilatkozata szerint "abszurd hasonlatot használt, amely világosan mutatja, hogy egy író rendkívüli irodalmi képessége nem garantálja a történelmi ismeretek meglétét". De ön ahelyett, hogy helyesbítette volna az Auschwitz-párhuzamot, válaszában kijelentette: "a kettő között az az egyetlen különbség, hogy a palesztinok esetében nem beszélhetünk gázkamrákról, mint Auschwitzban". Majd hozzátette: "egy írónak az a feladata, hogy az igazságtalanságokat elítélje, olyan hatásos hasonlatokat használva, amelyek az olvasó figyelmét felkeltik". Ugyanakkor válaszolt az izraeli külügyminisztérium önt bíráló nyilatkozatára, mely szerint ön "olcsó palesztin propagandának" terjesztésében bűnös. Mire ön ezt vágta oda: "előnyben részesítem az olcsó palesztin propagandát a drága izraeli propagandával szemben".

De mivel ön Nobel-díjas, a magyarországi balliberálisok által az irodalmi Nobel-díjasok tekintetében nemrégiben életbe léptetett szabályok szerint önnek teljesen igaza van. Ön minden bírálaton felül áll.

Én természetesen Kertészt sem akarom bírálni, de igyekszem összefoglalni azoknak az érveit, akiket nálunk a balliberálisok ki akarnak pusztítani, először dehumanizálva, söpredéknek nevezve őket – mint ahogyan az ön által meglátogatott palesztinokat nevezik felelős izraeli politikusok "férgeknek" és "tetveknek", valamint befőttes üvegbe zárt "csótányoknak" -, nálunk a söpredék megjelölés a likvidálás verbális előszobája. Eörsi István író nyilatkozta jó hét évvel ezelőtt a ZDF német tévéállomásnak: "A kommunisták legnagyobb bűne, illetve azon embereké, akik magukat kommunistáknak nevezték, hogy ha nem is testileg, de szellemileg nem tudták kipusztítani ezt a söpredéket". Eörsi azokat nevezte söpredéknek, akiket Heller Ágnes nevezett most annak a magyar közszolgálaton.

Viszont a "söpredéknek" érdemes idéznem az érveit, hogy megmaradjanak, mielőtt kipusztítják őket. Az eliminálásra ítéltek a következőképpen érvelnek. És amikor többes számban beszélek, azt jelenti, érveiket sűrítve, egybegyúrva adom vissza.

A "söpredék" azt vallja: ha a magyarországi balliberálisok 1988 óta a New York Times című liberális lap minden írását hangos örömmel és helyesléssel fogadták, a benne megjelent számos baromság ellenére is (mint például, hogy a Fidesz vezette koalíciónak része volt a MIÉP), akkor a "söpredéknek" ezúttal joga van hitelt adni a New York Timesnak, hiszen lehet-e illetékesebb valaki Kertész-ügyben éppen a New York-i lapnál? És ez a New York-i lap írta (nálunk erről a balliberális olvasók nem értesülhettek, ugyanis azt korábban a New York Times nagy barátai, vagyis a balliberális lapok, sőt maga a Magyar Távirati Iroda is elhallgatta), hogy Kertész Nobel-díja politikai döntés: válasz az Európában növekvő antiszemitizmusra.

Márpedig e "söpredék" szerint a Nobel-bizottság jobban tette volna, ha nem politikai döntést hoz, hanem az irodalmi kvalitások alapján dönt. Amelyeknek ön sokkal nagyobb birtokosa Kertésznél – e "söpredék" szerint is.

Azután itt van a balliberális likvidátorok egy másik állítása: hogy ezt a díjat egy magyar író és rajta keresztül a magyar irodalom is kapta. Márpedig Kertész, idézi a "söpredék" Kertész korábbi kijelentéseit, kifejezetten ragaszkodott hozzá, hogy őt ne nézzék magyarnak, csupán egy olyan embernek, aki véletlenül ír magyar nyelven. A magyar nyelv számára pusztán véletlenszerű, földrajzi okokból talált nyelv, és a kommunikációjának csak ilyen minőségében eszköze. Kertész nemegyszer kifejtette: számára a magyar az a nyelv "amelyiken megérti gyilkosait". Ugyanis, mint Tamás Gáspár Miklós a Nobel-díj adományozása után írt laudációjának címében is állt, Kertész Imre zsidó. Akit kitüntetése után Izrael állam elnöke is kitüntetett. És aki így nyilatkozott a vezető holland lapnak, az NRC Handelsbladnak 1999. szeptember 17-ikén: "Én nem meggyőződésből lakom itt. Bőröndöm, hogy úgy mondjam, becsomagolva áll".

Ez a csomagolt bőrönd a Magyarország elhagyására való készenlétet jelentette. Ám ez a bőrönd ma üresen áll. De nem fogja elhinni, hogy hol. Németországban.

A szívemhez oly közelálló "söpredékünk" azt is "észrevételezi", hogy Kertész a magyarokat nemcsak mint "magyarokat" utálja és gyilkosainak nevezi, de a magyarok fővárosát, Budapestet is, amelyről így nyilatkozott a liberális svéd Dagens Nyheternek: "Budapest már nem egy szellemi színpad, még abban az értelemben sem, hogy negatív inspirációt nyújtana; egészen egyszerűen nincs szellemi atmoszférája. Budapest egy emlékezet nélküli város: olyan város, amely inkább műveltségi legendákat és hamis nosztalgiát, mint az önmagapróbálás vibráló izgalmát és az elszánt tudást idézi meg. (…) a városban végbement legújabb változások bizonyos értelemben már nem az enyémek, miután azok már nem gazdagítják egzisztenciális tudásomat, nem teszik próbára erkölcsi ellenálló erőmet. Egyszóval ez a város feleslegessé vált számomra". Még szerencse, hogy ezek után e felesleges főváros felesleges szabad demokrata főpolgármestere őt díszpolgárává tette és e díszpolgárságon immár Joszif Viszarionovics Dzsugasvilivel, azaz Sztálinnal is osztozkodik. Bizonyára megérti, hogy e söpredék szerint Kertész jellemét némileg beárnyékolja az, hogy elfogadta egy olyan város díszpolgárságát, amelyik "feleslegessé vált számára".

De a "söpredék" még tovább megy. Megkérdőjelezi magának Kertésznek és könyveinek a hitelét. Ez a megkérdőjelezés azután erősödött föl, hogy egy külföldön élő magyar író Kertészt plagizátornak nevezte és pert indít ellene. Ugyanis azt állítja, Kertész egy korábbi, a kommunizmus kemény korszakában nagy sikerrel játszott darabját bizony nem Kertész írta, aki akkor Magyarországon még üres bőrönddel élt, hanem Bán Pál, aki a maga bőröndjét már korábban összecsomagolta és Németországba emigrált. Ebben az ügyben megindult a Bán Pál holokausztkutató által indított per. És erről – mondanom sem kell – a külföld nem tudhat. Arról is alig tudhat majd, hogy mi lesz az ítélet. Képzelem, mi lenne, ha ramallahi útja után önről állítaná valaki: ön plagizált egy könyvet és a plagizálás áldozata pert indítana azzal, hogy a perdöntő bizonyítékként talonban tartja az eredeti, saját kezével írt kéziratot.

Kertész jellemére további fényt vet az a Magyar Távirati Iroda által szintén elhallgatott újsághír, amely szerint Kertész németországi kiadója közleményben kényszerült tiltakozni amiatt, hogy nevezett híres német írótársát, Martin Walsert antiszemitának minősítette. A Walsert és Kertészt kiadó Suhrkamp nyilatkozatában Kertészt megszégyenítve közölte, a Walsert ért antiszemitizmusvád nyilván Kertész hiányos nyelvtudásával magyarázandó.

A "söpredék" azután visszatér az NRC Handelsblad-interjújához, amelynek "bőrönd"-fordulatát Kertész tagadni igyekezett. Holott Hollandiában az archiválás nem újdonsült mesterség: a lapok visszakereshetők. Keressük, mondja a "söpredék", hiszen az további adalékkal szolgál Kertésznek a magyarok iránti viszonyához. Íme, a bőrönd-történet "beágyazva":

Valószínűleg sohasem voltak a dolgok rendben Kertész Imre és Magyarország között. Na nem mintha a magyar társadalomnak ettől fájna a feje. Könyvei ott "alvó" létezésben szenvednek, mint ahogyan azt az író saját maga mondja. Nem lép fel Magyarországon, nem tart felolvasást és senkihez sem tartozik. Nem sokkal a kommunizmus bukását követően kilépett az Írószövetségből, hogy tiltakozzon az akkori alelnök antiszemita megjegyzései miatt. Kertész 1929-ben született magyar zsidóként. Hetven évvel később még mindig másnak érzi magát, aki egyáltalában nem tagja a magyar írók "nemzeti csapatának". Művem a zsidóüldözés sötét korszakából tör elő… A kommunizmus bukása után még tíz évvel sincs semmilyen szolidaritás a meggyilkolt magyar zsidókkal. Nemrégiben Orbán miniszterelnök egyik legközelebbi munkatársa ismét a "zsidókérdésről" akart beszélni.

Kertész Imre ezután jelenti ki, hogy "Én nem meggyőződésből lakom itt. Bőröndöm, hogy úgy mondjam, becsomagolva áll".

De aki most Kertésznek a Suhrkamp által kifogásolt németségében keresne utolsó mentsvárat, íme gyilkosai nyelvén, vagyis magyarul fogalmazott szövege az Élet és Irodalom 2001. december 21-iki számából:

"…mindezek fényében többé semmiféle nemzeti szolidaritást nem tudok kialakítani magamban az úgynevezett >>magyarsággal<<, azaz nincs magyar identitásom, nem érzek s nem gondolkodom együtt a kétségbeesett magyar ideológiával."

Kertésznek azonban még más, igen súlyos dolgok is terhelik a lelkét. Ezek egyike, hogy relativizálja a holokausztot. Az áldozatok számát jóval minden eddig ismert adat fölé srófolja:

"1944-ben hat hét alatt magyar csendőrök nyolcszázezer zsidót deportáltak".

Mi lesz, Saramago úr, ha jövőre egy másik Kertész ennek is a dupláját hirdeti meg? Mikor érkezünk e tragédia nevetségessé tételének küszöbére?

Kertésztől ez a szám egyébként nem nyelvbotlás. Ugyanis pontosan nyolcszázezret említ Nobel-díja után az őt meginterjúvoló svéd konzervatív lapnak, a Svenska Dagbladetnek is.

És itt már egy rendkívül súlyos ponthoz érkeztünk. Mégpedig Kertész jellemhibáinak olyan halmazatához, amely már alapjaiban kérdőjelezi meg írói hitelét.Valamint ahhoz, hogy – mint Nobel-díjas társa, Elie Wiesel és nyomában sokan állítják – a holokauszt racionálisan érthetetlen. Márpedig ha az, akkor nehéz különválasztani a róla szóló igazat a nem igaztól. Megesett ugyanis, hogy a washingtoni Holokauszt Múzeum három könyvet emelt ki a hatalmas termésből és ajánlott azoknak, akik a holokausztot szeretnék megismerni. E három könyv egyike Anna Frank naplója, a másik az Erdélyben született, de a magyarokat Kertészhez hasonlóan gyűlölő béke Nobel-díjas, holokauszt-túlélő Wiesel visszaemlékezése, a harmadik pedig egy svájci újságíró, Binjamin Wilkomirski Auschwitz-memoárja, amely Töredékek – egy gyermek emlékei 1939 és 1948 között címmel jelent meg először 1995-ben Németországban, épp a Suhrkamp kiadónál és fordították le 13 nyelvre. Közöttük az ön anyanyelvére, portugálra is, Saramago úr, Fragmentos – Memórias de uma infancia 1939-1948 címen, és amelynek szerzőjét Lisszabonban úgy ajánlotta portugál kiadója, mint aki "igazi múltját kutatva minden olyan részletet igyekezett papírra vetni, melyre a gyűjtőtáborban töltött gyermekkorából emlékezett". Nos, mint ön is tudja, Wilkomirskiról kiderült, közönséges szélhámos, és egy percet sem töltött sem az auschwitzi, sem más gyűjtőtáborban. Márpedig ha Wilkomirskiről kiderült, még magát a világ legjobb szakembereit is meg tudta téveszteni, hogyan tudjuk ellenőrizni a holokauszt-memoárok hitelességét? Főként ha olyan naturalista megemlékezések, mint Roman Fristeré – akinek iszonyatos Auschwitz-könyvét e lapban közöltük sorozatban egészen addig, míg az e lapra nehezedő nyomás a befejező rész megjelentetését már nem tette lehetővé -, oly hatalmas támadást váltottak ki más holokauszt-túlélőkből is?

Tudja, mester, Kertész Nobel-díjazása bejelentésének másnapján egy itteni drámaíró, Spíró György Kertészt "szellemi atyjának" nevezte. Ő annak idején itt a Mozgó Világ című havi folyóirat 1987. áprilisi számában ezt a verset jelentette meg:

"Jönnek a dúlt-keblű

mélymagyarok megint,

fűzfapoéták, fűzfarajongók,

jönnek a szarból, csönd van.

…Ó, ha gyilkolni szabadna újra,

csámcsogva, hersegve szívnák a vért –

miért is? Ki tudja, Trianonért? –

…szégyen, szégyen, szégyen,

hogy mindenki kussol, hogy mindenki fél,

és nekünk kell jönnünk,

pár csenevésznek,

hogy bizonyítsuk:

nemcsak a szemetek tudnak magyarul."

Kertész díjának kihirdetése után a svéd TV2-ben megszólalt Georg Klein, Kertész Stockholmban élő rákkutató barátja. Legfontosabb mondanivalója az volt, hogy a díj kapcsán várakozással tekint a hazai jobboldal dühödt reagálása elé.

Én nem akarom, hogy Klein urat túl nagy csalódás érje. És most – akár Oriana Fallaci a néhai Khomeini ajatollahhal készült híres-hírhedt interjújának a végén, amikor letépte magáról a fejére kényszerített csadort, a fekete fejkendőt, én is sutba vágom az eddigi metodológiát és azt mondom, a saját nevemben, e lap olvasóitól és itt, valamint a Közel-Keleten likvidálandó "söpredék" embertársaimtól saját érdekükben és védelmükben elhatárolódva, további rugdosásukat elkerülni akarva, csakis a saját véleményemként: a magam részéről, teljes felelősségem tudatában kijelentem: a hersegve vérszívás azok víziója, akik bizonyítékát adták annak, hogy a szarból jöttek.

Os meus melhores comprimentos.