Ez lesz a jel. Keletről jön egy nép lerombolni az eltévelyedést, a bűnöket, a természetellenességet, a hitetlenséget, a gőgöt, a haszontalan jólétet. Ahogyan Oszmán vad népének birodalma, a lefittyedt ajkú Habsburgok monarchiája, a szovjetek istentelen országa az enyészeté lett, úgy hullik porba a kivagyiságtól meghülyült unió tizenkét csillaga.

Hirdetés

Isten ostora lesújtott a hanyatló Nyugatra. Attila bevette a gallok kapuját. A franciák (Benzema, Pogba, Mbappé, Dembelé és a többi frank utód) arcán döbbenet. A barbár hun, a kegyetlen vérivó pogány. Gondolják ők.

A nyugati irtózás dacára mi évszázadok óta makacsul ragaszkodunk az összetartozáshoz. Nem röstelljük Hungáriát. Gyermekeinket Attilának, Csabának, Bendegúznak kereszteljük, beleírtuk őket a magyar és a székely himnuszba. Mert mi nem a nyugati krónikákból ismerjük a hunokat; nekünk ősi, kikezdhetetlen emlékeink vannak róluk. A negatív vélemények sem tántorítottak el. Mi tudjuk, hogy rokonok vagyunk, és tudjuk, hogy a kritikák alaptalanok, hiszen barbár pogányokkal ugyan ki akarna sorsközösséget vállalni? Azért, mert nyugatról üzennek valamit, egyáltalán nem biztos, hogy igazuk is van.

A hivatalos történetírás másfél száz éve próbálja belénk verni, hogy ez a mindennel és mindenkivel dacoló ragaszkodásunk a hunokhoz pusztán később keletkezett legenda eredménye. De miért választana valaki egy gyűlölt legendát? És ha ilyen könnyű a néplelket átgyúrni, miért nem sikerült százötven év alatt a magyarokban elültetni a finnugor származás hitét? Pedig a mindenkori hatalom a közoktatással karöltve azóta sugallta, tanította és erőltette a halszagú atyafiságot, miközben nevetségessé próbálta tenni és vállalhatatlannak bemutatni a hun eredetet. Még sincsenek finnugor legendáink, nem használunk finnugor szimbólumokat, nem teszünk ki a szobánk falára finnugor hősöket vagy halász-vadász emberek kedves fotóit. Nem vágyunk Manysiföldre, és nem hívjuk a gyerekeinket Vejnemöjnennek.

Az igazság erősebb a hazugságnál.

Korábban írtuk