Aminek három oka van. Egy: Gyurcsányt nem léptették le. Veresége ellenére marad a helyén, sőt bizonyosak lehetünk abban, hogy hamarosan győztesként ünnepli magát. Azt máris bejelentette, hogy Orbán Viktor három kérésének teljesítéséről szó sem lehet. Ez pedig azt jelenti, hogy a baloldal, ha nem történik semmi, veszélyesebb lesz, mint valaha. Most már nem tartják vissza őket a racionális korlátok sem. Mostantól fogva minden lehetséges. Gyurcsány Ferenc személyében egy olyan politikai torzszülött bontakozott ki teljes pompájában, aki, ha teheti, bármire képes.

Kettő: Ez a vita nem előzmény nélkül való. A forgatókönyv, amely oda vezette Orbán Viktort, hogy nem térhetett ki a nyilvános vita elől, több mint szakszerű. Előbb az úgynevezett Orbán-bizottság fárasztotta ki kegyetlen háromórás kihallgatáson az ellenzék vezérét, akit pár nappal később egy politikai one man-show keretében foglalkoztattak Gyurcsány Ferenc médiaszakemberei. A miniszterelnökök találkozójának semmi más kézzelfogható haszna nem volt, csak az, hogy sokak szemében azt a látszatot keltette, hogy a találkozót kezdeményező Gyurcsány Ferenc fontos és okos ember, aki szívesen meghallgatja mások tanácsát.

Erről ő a találkozót követően be is számolt a készséges médiumok jóvoltából a nagyérdemű közönségnek, majd ezt követően vendégei egyikével még egy különleges párviadalra is kiállt.

A vita ronda volt és lealacsonyító. Súlyos hiba volna azon lelkendezni, hogy Orbán Viktor leiskolázta ellenfelét, mert ez nem lényeges. Orbán Viktor messze a saját színvonala alatt teljesített. Kiderült, hogy sokkal jobb miniszterelnöknek, mint kocsmai vitatkozónak.

Három: ez ugyanis egy kocsmai vita volt. Ahol Gyurcsány láthatóan arra törekedett, hogy – aktuális szakkifejezéssel szólva – lealázza ellenfelét, míg Orbán Viktor arra, hogy a lényegről beszéljenek. Ha nagyon plasztikusan kéne fogalmazni, akkor körülbelül az volt a helyzet, hogy egy okos és helyenként éles nyelvű, a szellemes és csípős riposztoktól sem idegenkedő értelmiségi állt le vitatkozni egy, az elfogyasztott lelki nagyfröccseitől kellően felbátorodott öntelt tahóval. Aki egyszer még azt is megengedte magának, hogy udvarias vitapartnerét, csak úgy lazán, „Orbán úrnak” szólítsa.

Bár a visszhangok alapján a baloldal egyes szónokai igyekeztek Gyurcsány Ferenc iránti feltétlen hűségüknek, s nagyeszű miniszterelnökük pompás gondolatai felett érzett örömüknek hangot adni, több mint feltűnő, hogy ez a lelkendezés milyen visszafogott. A baloldal számára ördögi pontossággal közeledik az az időpont, a nyár vége, amikorra ismét szembe kell nézniük azzal, hogy Medgyessy Péter után ismét egy tökéletesen alkalmatlan embertől kell mielőbb megszabadulniuk, mert ellenkező esetben Gyurcsány éppen úgy, mint Medgyessy korábban, a politikai ellehetetlenülés peremére sodorhatja az őt támogató pártot.

Ezt a súlyos, bár mindeddig ügyesen titkolt válságot támasztja alá az a tény is, hogy hirtelen két nagy befolyású, s inkább a baloldalhoz kötődő pénzember is képbe helyezte magát. Szeremley Huba alighanem inkább a választások utáni status quo megváltoztatására, az átszerveződni kényszerülő baloldal egy részének megszerzésére koncentrálhat új gazdapártjával, Csányi Sándor azonban félreérthetetlenül a válságmenedzser szerepében hívta fel magára a figyelmet, még mielőtt a logikai soron haladva – Medgyessy hozta Gyurcsányt, Gyurcsány hozta Kókát – egy új önjelölt ifjúkajmán buktatná fel magát a miniszterelnöki székbe.

Legyünk jóhiszeműek, s mondjuk azt, hogy az ország egyik leggazdagabb emberének, az OTP vezérének felélénkülése félreérthetetlenül a válság jele, s személyének előtérbe kerülése nem célzott többet, mint azt, amit nem győzött minden megszólalásával hangsúlyozni, a segítő szándékot. Ha így van, akkor ez jó hír. Rossz hír viszont, hogy kifogástalan minőségben és a tapasztaltak alapján máris teljes fordulatszámon működik az MSZP propagandagépezete, amely képes volt a maximumot kihozni egy tökéletesen vesztőnek látszó helyzetből. Hiszen azt ők is pontosan tudták, hogy Gyurcsány és Orbán nincsenek egy súlycsoportban.