Gyakorló tanár koromban, egyszer a hetedikes osztályommal felszálltam egy viszonylag szellős buszra, és legnagyobb meglepetésemre az idősebb utastársak berzenkedni kezdtek, mert a gyerekek kicsit hangosan beszéltek. Nem csináltak semmi rosszat, csupán jól érezték magukat, viháncoltak, nevetgéltek. Én szótlanul álltam, kíváncsi voltam, mi lesz. Az lett, hogy hamarosan röpködtek a megjegyzések:

– Ha ezt a szüleitek látnák! Ha ezt az osztályfőnökötök látná!

Erre persze még virgoncabbak lettek, és kacagva vágták vissza:

– Látja! Ott az a szakállas, középen! Ő az ofő!

Ez jó húsz éve történt, és akkor gondoltam arra először, hogyha nem ennyire kevés gyerek születne, hanem mondjuk annyi, mint Indiában vagy Kínában, vagy csak nálunk, Magyarországon, a múlt század ötvenes éveiben, akkor bizonyára nem így reagálnának az idősebb felnőttek. Sőt, valószínűleg reagálni sem tudnának, mert akkora lenne a hangzavar, s nyakukon, fejükön ugrálnának a kisdedek. Vagy mégsem? Lehet, hogy annál inkább tisztelnék őket? Annál inkább kíváncsiak lennének arra, mit mond az öreg? Mit élt át, mit tud mesélni? Hiszen, ha sokkal több a fiatal, mint az idős ember, akkor az „öreg” szerepe, helye felértékelődik a társadalomban. Jóval fontosabb lesz az élete, nagyobb szükség lesz rá, ő az, aki vigyáz a kisebb unokákra, viszi őket bölcsődébe, óvodába, állatkertbe, s ki tudja még hová, míg a szülők dolgoznak. Esetleg nem is kell óvodába vinni, mert játszik velük, tanítgatja őket.

Korábban nem is gondoltam volna, mennyi aspektusa lehet ennek a kérdésnek. Hogy miért jó a sok gyerek egy országban, egy társadalomban. Egy nemzetben. Hiszen, ha fiatal egy nemzet, sokkal rugalmasabb, sokkal könnyebben reagál a társadalmi-gazdasági változásokra. Láttuk, hogyan nőttek bele a számítógépbe, az internetbe a fiatalok, míg nekünk, idősebbeknek már jókora odafigyelés, koncentráció kell ahhoz is, hogy csupán „felhasználók” lehessünk.

Azt mondják, hogy vegyünk példát a kistigrisekről, Ázsia távol-keleti országairól, Kínáról, Indiáról, mekkora a fejlődés, mily robbanékony és egyszerre robusztus a gazdaság.

Jómagam szerencsésnek mondhatom magam, jártam Indiában két alkalommal is. Feleségemmel sok várost, távoli vidéket beutaztunk együtt, s láttuk, hogy a lakosság 90 százaléka 25 év alatti. Hogy szinte mindenki, még a legszegényebb ember is beszél valamilyen szinten angolul. Sok helyütt kétnyelvűség van, az újságok két nyelven jelennek meg (hindi és angol), a pályaudvarokon a hangosbeszélő angolul is tájékoztatja az utasokat. A diplomás fiatalok hihetetlenül motiváltak, nagy a munkabírásuk. És természetesen mindenki hívő, hiszen Indiában vallás és kultúra egy. És sokan vannak, annyira sokan, hogy az ún. szociális tér (vagyis az ember és ember közötti térbeli távolság padon, vonaton ülve) nemhogy leszűkül, hanem gyakorlatilag eltűnik.

Alapélmény: soha nem vagy egyedül. A vonaton rád ülnek, rád másznak, s közben a tenyerükből etetnek. Kíváncsi volnék, hogyan bírnák ezt a helyzetet azok az egykori utastársak, akik az én egykori tanítványaim viselkedésével nem voltak megelégedve.

Visszatérve Magyarországra, illetve Európára: az mindenki számára világos, hogy milyen gazdasági előnyök adódnak abból, ha egy országban sok gyerek születik. Egy idő után egyszerre csak lesz, aki befizeti a nyugdíjjárulékot, megnő a belső fogyasztás.

Azt is mindenki tudja, hogy a jóléti európai társadalmakra, mint amilyen a miénk (hiába van nálunk sok szegény, Indiához képest mi még mindig inkább hasonlítunk az európai színvonalon élőkre) az egykézés jellemző, és ha az állam nem támogatja hosszú távon (hangsúlyozom: hosszú távon és törvénybe iktatva!) a gyerekvállalást, akkor nem születik sok gyerek.

Miért baj, ha kevés a gyerek? A Római Birodalom utolsó századaiban is kevés gyerek született. A jóléttől elpuhult rómaiak, akik ingyengabonát és cirkuszt kaptak, nem jeleskedtek a gyermekvállalásban. S ekkor, mint a vad zivatar, megérkeztek a barbárok. Sokan voltak, kegyetlenek, és jól tűrték a viszontagságokat.

Vajon, ma mi történne, ha egymilliárd ember megindulna kelet felől? Hogyan tudnánk megvédeni magunkat? Az unió nyilván menekülttáborokat hozna létre, ingyenélelmet osztogatna, s ideig-óráig mindenki ellenne valahogy. Amíg el nem indulna a tenger, a tengernyi nép, az áradat, az ember-cunami. S nem lenne senki, semmi, ami megálljt parancsolna nekik.

Megfordítva a dolgot: mikor tudja egy nép, egy nemzet hatékonyan képviselni az érdekeit a nemzetközi politika színpadán? Ha gazdag? A gazdagság, a tőke nyom a latban, mégis kevés. Vagy Svájc állandó tag a Biztonsági Tanácsban? És Luxemburg? (Jelenleg ideiglenes tag.) Tehát a gazdagság kevés.

Mikor ősszel megvolt a nagy székely menetelés, és egy magyar újságíró kolléga megkérdezte a mellette álló románt, hogy mit szól ehhez a hosszú menethez, az mosolyogva felelte: Akármilyen hosszan meneteltek, mi annyival többen vagyunk, hogyha kell, körbehugyozunk benneteket.

Szóval, miért kell, hogy sokan legyünk? Amellett, hogy prosperálóbb lenne a gazdaság, az emberek jobb kedvűek lennének (ki ne lenne jókedvű, ha az önfeledten hancúrozó gyerkőcöket nézi a játszótéren?), és türelmesebbek egymás iránt, fennmaradna a nemzet, és hatékonyabban támogatná a határokon túl élő magyarokat autonóm- és egyéb törekvéseikben.

A lengyelek húsz évvel ezelőtt harmincmillióan voltak. Most negyven-milliónyian. A koszovói albánok lélekszáma száz évvel ezelőtt félmillió körül volt, kevesebben éltek a volt Jugoszláviában, mint a vajdasági magyarok. Jelenleg nagyjából kétmillióra, a szomszédos államokban élők számát pedig (Albániát nem számítva) három-négy millióra becsülik.

Egy ötvenmilliós magyarság tehát nem olyan elérhetetlen vágyálom. S egy ötvenmilliós népnek nehéz lenne azt mondani, hogy nem engedjük a székely autonómiát. Hogy aki Szlovákiában magyar állampolgár akar lenni, attól elvesszük az állampolgárságot. Hogy bozgor vagy, hazátlan. Egy ötvenmilliós népnek nem 22 képviselője lenne az Európai Parlamentben, ha még létezne abban a talán nem is oly távoli jövőben uniós parlament. Nem biztos, hogy lenne. De egy hatékony és nagy magyar nemzet: az igen!

Gáspár Ferenc