Lendvai Ildikó ezt így fordította a maga sajátos nyelvére: „A Fidesz elnöke ugyan a fiatalok előtt beszélt, de 50-60 évet visszament az időben: meghirdette a rendszervisszaváltás, a visszaállamosítás, az állami önkény programját. Kiderült, hogy Orbán Viktornak nem csak a szabálytalan privatizációval van baja. Azt mondta, ha az ő kormánya úgy gondolná, hogy az a tulajdon neki kellene, majd fölszólítja a tulajdonost, hogy adja vissza, még akkor is, ha azt törvényesen és korrupciómentesen privatizálták. Még hozzá is tette, hogy ennek a kérésnek kellő nyomatéka lesz.”

Téved, aki erre azt mondja, hogy Lendvai Ildikó egy ostoba liba. Nem ostoba. Rosszindulatú. Szerinte tehát Orbán Viktor 50-60 évet visszament az időben. Akkor, hogy pontosak legyünk, visszafelé számolva, 1956 és 1946 között járunk. Kemény idők. Érdekes, ahogy Ildikónak beugrik a nagy évtized: padlássöprések, Recsk, államosítások. De itt téved. Ha ugyan ez tévedés.

Azokban az években az állam még véletlenül sem szólított fel semmiféle tulajdonost, sem nyomatékkal, sem anélkül. Hanem egy szó nélkül agyonverte a boldogtalant. Vagy bebörtönözte. Vagy kitelepítette. Vagy halálba üldözte. Örülhetett, aki túlélte saját kifosztását. Örülhetett, ha egy jólelkű volt alkalmazottja annyi élelmet adott lopva neki, hogy ne haljon éhen.

Az embert az undor kerülgeti, amikor egy újhullámos kápó a saját egykori bűneivel vádol meg ártatlan, s a bűnnel éppen szembeszállni készülő embereket. Ez mellesleg szólva a most kezdődő K and H-tárgyalás első pillanataiban, hogy úgy mondjuk, pofátlanság. De mert nőről volna itten szó, talán helyesebb tartózkodni az erős kifejezésektől. Mondjuk inkább azt, orcátlanság. Feltéve persze, hogy nőről volna itten szó.

Mert mit mondott ezzel szemben Orbán Viktor? Háromfélét mondott. Először a „szabálytalan privatizációról” beszélt. Ezt a nép nyelve lopásnak és rablásnak nevezi, amiért börtön jár. A lopott vagyont pedig vissza kell adni. És nem jár kártérítés az orgazdának. Tiszta ügy. Másodszor, ha a lopás formálisan ugyan szabályszerű volt, de ordít róla, hogy ez bizony csak lopás volt mégis, mert az eladó korrupt módon falazott (például, amikor tökéletesen szabályos szerződéssel áron alul eladnak valakinek mondjuk egy állami üdülőt, aztán például ugyanazt az állam ugyanannyiért szépen visszabéreli), a lopott vagyon ekkor is visszajár. Ez az úgynevezett színlelt szerződések világa.

A harmadik eset a legérdekesebb. Ettől kezdett el idegeskedni a mi Ildikónk. Amikor látszólag minden rendben, csak éppen az egész nemzet jár rosszul. Például jön egy vevő és azt mondja, neki mindent pénzt megér a Tiszántúl. Mondjuk egy dúsgazdag román bank megvenné, és az árát is kifizetné rendesen. Ez a mi Ildikónk szerint korrekt üzlet volna, és nem értené, hogy mi nem tetszik ezen Orbán Viktornak.

Hát miért nem jó az, ha Románia megveszi a Tiszántúlt, és az árát kifizeti érte? Milyen szépen föl lehetne emelni abból a pénzből a dunántúli nyugdíjasok nyugdíját arra a kis időre, amíg a Dunántúlt mondjuk egy osztrák bank veszi meg? Ez miért nem tetszik Orbán Viktornak? – idegeskedik a drága Ildikó.

Illetve – a tréfát félretéve – nem ez a baja neki. Hanem az, hogy a Fidesz elnöke meglepő eltökéltséggel fennhangon értésére adta országnak és világnak, hogy figyelem, többé már ne kössenek korrupt üzletet ezzel a kormányzó bűnszövetkezettel, mert a lopott vagyon kártérítés nélkül visszajár. Egy villanásnyi képet kaptunk arról, milyen lesz a második Orbán-kormány. Tetszik?