Örök Jókai

Okkal kezdte Áder János köztársasági elnök az idei március 15-i ünnepi beszédét Jókai Mór egy gondolatával. A közelmúltban rossz viták kereszttüzébe került a halhatatlan magyar író, és az elnök ezzel a gesztussal mellette foglalt állást. A vita természetesen nem Jókairól szól, az utókor sem tőle elvenni, sem hozzátenni nem tud semmit, az életműve örök és élő, amíg lesz, aki magyarul érez és olvas.

A kérdés az, hogy a mai diákságnak kell-e Jókai. Azt az állítást, ami a mostani vitát kiváltotta, könnyen cáfolhatjuk. Tóth Krisztina író azért vette volna ki Az arany embert a kötelező olvasmányok közül, mert szerinte a regény nőalakjai elavult társadalmi szerepeket közvetítenek, a nők alárendeltségének normáját sugallják, helytelen mintát mutatnak a gyerekeknek. Ez egyszerűen butaság, Jókai a maga korának normái szerint írta meg a regényeit, nagyon is érzékenyen a számára kortárs társadalom problémáira. Akkor az volt, most más van, ezt egy iskolás gyerek is képes földolgozni.

Annál izgalmasabb kérdés, hogy való-e Jókai a mai diákoknak, helyes-e, ha a kötelező olvasmányok sorában szerepel. Ez már összetettebb probléma, aminek a fölfejtéséhez először azt kell megértenünk, mire is való a kötelező olvasmány. Általánosan elfogadott nézet, hogy kettős célja van: megszerettetni az olvasást, és megalapozni az irodalmi műveltséget. Hiszen a művelt ember önmaga és a közösség számára is értékesebb életet él, mint a műveletlen. Ehhez azonban szorosan hozzátartozik Szerb Antal megállapítása: nem az a művelt, aki ismeri a klasszikusokat, hanem aki élvezi őket. A kötelező olvasmánynak erre az élvezetre is meg kell, kellene tanítania a diákokat.

És itt máris egy komoly problémába ütközünk: a lektűr, a könnyed olvasmány esetleg segít magát az olvasást megkedvelni, de nem tanít meg arra, hogy az értékes tartalomért szellemi erőfeszítést tegyen a fiatal. A „mindegy, mit, csak olvasson az a gyerek” megközelítés tehát nem visz igazán előre, még ha tudjuk is, hogy nagyon sok egyáltalán nem olvasó felnőttnél még egy lektűr kézbevétele is eredmény lenne. Mint a társadalom annyi más jelensége esetén, itt is a helyes arányok megtalálása a cél. Az a jó kötelező olvasmány, ami a megcélzott korosztály tagjai által viszonylag könnyen befogadható, de azért magas színvonalat képvisel.

Az olvasás megszerettetése és a műveltség alapjainak megszerzése mellett van azonban egy harmadik cél is, amelyre kevés figyelem fordul: a nemzeti élményközösség megteremtése. A nemzeti összetartozás érzésének sok eleme van, köztük kitüntetett szereppel bír a nyelv, fontos a közös történelem és közös személyes múlt, de nem lebecsülendő a közös olvasmányélmények megélése sem. Jó érzés, hogy minden magyar tudja, mi ég a napmelegtől, az első ütemről megismeri és folytatni tudja a Himnusz dallamát, képről is fölismeri a Mátyás-templomot, és tudja, ki volt Baradlay Richárd meg Nemecsek Ernő. Mindennek a közös élménynek ha nem is kizárólagos, de döntő megteremtője az iskola a kötelező tananyagával, kötelező olvasmányaival. Ezért az előírt olvasmányok jegyzékével óvatosan kell bánni, mert ha sok a változtatás, a generációk között élményszakadék támadhat.

Azt persze senki nem követelheti, hogy az egyszer, valamikor létrejött lista, az úgynevezett kulturális kánon örök időkre változatlan maradjon. Művek folyamatosan születnek, és semmi okunk azt föltételezni, hogy a régi alkotók jobbak voltak, mint a kortársaink. Az elavultság fogalmával azonban óvatosan kell bánni – az igazán jó művek egyik fontos ismertetőjegye ugyanis, hogy kilépnek a saját korukból, nem avulnak el. Ugyan kinek jutna eszébe elavultnak, porosnak, unalmasnak nevezni Mozartot, Botticellit, Shakespeare-t? Vagy éppen Homéroszt és Apuleiust?

Jókainak is örök helye van a magyar kulturális kánonban, ami persze nem jelenti azt, hogy csak neki volna helye. Mérték és egyensúly, a megőrzés és a megújítás szakadatlan összehangolása a kánon fejlesztésének kulcsa. Jókai óta rengeteg remekmű született, olyanok, amelyekről a diákoknak tudniuk kell, és amelyek olvasása gazdagítja őket. Ahogy azonban közeledünk a jelenhez, úgy válik egyre nehezebbé a konszenzus megteremtése arról, hogy egy-egy szerző, egy-egy alkotás méltó-e arra, hogy a kötelező vagy akár az ajánlott irodalom listájára kerüljön. Fél évszázaddal ezelőtti műveknél is gyakran vita van, a kortársakkal pedig végképp nehéz egyetértésre jutni. Az nem kétséges, hogy a diákoknak utóbbiakkal is meg kell ismerkedniük, de hogy konkrétan melyik mai regény, novella, vers kerüljön a kezükbe, azt nehéz eldönteni.

Jókai ebben is segít, a kánon egyik szerzőjeként. Hogy a hatalmas életműben a gyengébb darabok mellett vannak kiemelkedők, az nem kérdéses. Hogy avítt, unalmas, poros lenne, az nem igaz. Hogy generációk közös élménye már eddig is, az köztudott. Maradjon hát a gyerekeinknek, a gyerekeink gyerekeinek a kezében, olvassák sok más mellett ők is, hogyan kereste a boldogságot Tímár Mátyás, az arany ember, és hogyan találta meg a Senki szigetén.