Ha a két budapesti gyűlés iránti hajlandóságból le lehetne vezetni a választások első fordulójának várható eredményét, akkor néhány nap múlva a polgári-nemzeti tábor minimum tízszeres előnynek örvendezhetne a listás szavazatok eredményeit látva, de az sem lehetetlen, hogy inkább hússzorosnak…

A szocialisták annak örültek a múlt hét végén, hogy ilyen sok támogatót még soha nem tudtak az utcára vinni. A budapesti Andrássy útra kicsábított 35-40 ezernyi szocialista szavazó azonban a piros négyzetlapok rengetegében is messze eltörpült másnap a Szövetség által a Kossuth térre hívott százezrek narancs korongjainak erdejében. Matematikai és jelképi értelemben a jobboldal elsöprő diadalt aratott a baloldal fölött: összehasonlíthatóvá tette, és ezzel győzte le.

A belső tartalom eltérése ugyanis a hasonló formáknak köszönhetően megkülönböztethetővé vált. Igen, igen, igen! – énekelte egy-egy diszkótündér mindkét rendezvényen ugyanazt a könnyed slágert, s mellesleg a szocialisták ezt a szót választották jelszavuknak is, de hiába, ez mégiscsak a felszín volt. A lényeg ezúttal legyőzte a látszatot.

Kiderült például, hogy Orbán Viktor azért jobb szónok, mint Gyurcsány Ferenc, mert alaposan átgondolt, s egy koherens nemzeti stratégiába ágyazódó mondanivalója van. Ellenfele még azt sem tudja, mi a különbség a nemzet és annak korhoz kötődő viselete, az államforma – esetünkben a köztársaság – között.

Gyurcsány csak beszél, lehetőleg sokat, mert abban reménykedik, hátha végül összejön egy gondolata. Orbán mindig mond valamit. Nem sokat, inkább keveset. Épp csak annyit, amennyit kell. Gyurcsány a formában hisz. Azt gondolja, ha ugyanolyan kötetlenséggel és lendülettel szónokol ugyanannyi ember előtt, mint ellenfele, ha a hívei ugyanúgy színes kartonokat lobogtatnak, mint ideát, akkor lényegében véve egy idő után a semleges szemlélők nem tudnak majd különbséget tenni a két tábor között, s a kialakuló egyensúly a kormányon lévőknek kedvez.

Csakhogy a valóságban nem ez a helyzet. Orbán Viktor nem stílusművész, bár a Szövetség kampánycsapata láthatóan jól megtanulta a politikai látványműsorok készítését. Ám míg itt a látszat csupán eszköz, egy kiérlelt gondolat célba juttatásának eszköze, odaát a látszat a valóság. Sőt. A cél.

A Szövetség nagygyűlésének két kiemelkedő jelentőségű eleme volt. Az első az, ahogy a magyar kulturális élet jeles személyiségei sorban a színpadra lépve bemutatkoztak és elmondták, honnan jönnek, az ország mely települését képviselik és mit kívánnak a magyarságnak. Nem kevés alázat kell ahhoz, hogy tudósok, művészek, sportolók és más tekintélyes közéleti személyiségek önmagukat tudatosan alárendeljék a várt és áhított közös sikernek. Lemondva a szereplés kísértéséről, magukat csupán eszközként mutassák fel a többiek előtt: én is vállalom veletek a közös sorsot.

A másik momentum pedig az volt, hogy Orbán Viktor köszönetet mondott a hatalmas polgári tábornak a négy éven át tartó hűséges helytállásért. Az ország számtalan pontjáról ide zarándokolók tömege az egyre inkább kultikus hellyé magasztosuló Kossuth téren mint valami szent misztériumot élte át azt a mindent átható érzést, hogy valami ezen a most következő vasárnapon végleg megtörténik. A Változás lelki értelemben teljessé lesz néhány napon belül, s ilyen értelemben a múlt vasárnapi együttlét a nagy közös reménykedés adventje lett. Nem a konfetti, nem a diszkó, nem a rengeteg korong, hanem ez tette felejthetetlenné a múlt vasárnapot.

A kérdés most az, hogy Magyarország népe, mely tragikusan megosztott a lényeg és a látszat valósága között, milyen arányban szavaz néhány nap múlva, az első fordulóban. Az nem kérdés, hogy a polgári-nemzeti értékrend hívei hogyan döntenek, mint ahogy sajnos az sem, hogy a televíziós majomvetélkedők és a véget nem érő szappanoperák közönsége, illetve Kovács Pisti barátai kire szavaznak majd.

Az előjelek biztatóak, bár mindkét tábor önmagát szeretné győztesnek látni. Mégis azt kell mondanunk, és nemcsak azért, mert a Demokrata közvélemény-kutatása is ezt támasztotta alá, hogy volt valami ezen a napsütéses vasárnapon a levegőben, valami olyan különös, megfoghatatlan ragyogás, amely mintha üzenet és biztatás lett volna: oka és célja volt a négyéves hűséges, fáradhatatlan menetelésnek. Mintha egy hang azt mondta volna: megérdemeltétek, megkapjátok az esélyt a folytatásra. De ott legyetek ám mindannyian! El ne hibázzátok!