Fotó: MTI/MTVA/Bizományosi/Jászai Csaba, archív, illusztráció
Fotó: MTI/MTVA/Bizományosi/Jászai Csaba, archív, illusztráció
Hirdetés

A minap Firenzében jártam (szüleimnek például átlagos értelmiségi nagycsaládosként ez sosem adatott meg, csak Prágáig jutottak, Csehszlovákia fővárosáig…), és igyekeztem úgy leparkolni a Zafirát, hogy a család minél kevesebbet sivalkodjon, amíg begyalogolunk a dómig. Találtam is üres helyet, óránként másfél euróért. Konszolidált EU-s polgárként megkerestem a parkolóórát. Látszatra valamikor a múlt században készülhetett, és körülbelül akkor is tisztíthatták meg utoljára, de vakmerően bedobtam egy kéteuróst, amit szó nélkül elnyelt. Sajnos olaszul kiválóan beszélő feleségem a gyerekekkel már előrement, én kicsit nehezebben boldogultam az automatával. Szerencsére éppen ekkor bukkant fel egy háromfős különítmény, szemlátomást ők lehettek a parkolóőrök. Egy ötvenes, kövérkés férfi elektromos cigarettával és vállán kis táskával, egy magas szőke, szótlan, tetovált szépfiú és egy kicsi barna. Az ötvenest vélvén főnöknek, tőle kértem segítséget, de gyorsan kiderült, nem a nyelvi nehézség a bajok forrása, mert a háromfős különítmény is percekig tehetetlen volt. A kéteurósomat végül visszavarázsolták, és a kicsi barna háromperces egységenként léptetve az órát, beállította a kívánt időpontot, ameddig maradni akartam. Ezúttal már a bankkártyámat dugtam be vakmerően, látszólag rendben is voltunk, megnyomtuk a jegynyomtató zöld gombot, és vártunk. Erre kért minket a gép is, udvarias felirattal. De két perc után sem történt semmi, ezért a főnök felhívta a központot; az lett a megoldás, hogy egy valahonnan kitépett papírfecnire lassan kerekített betűkkel egy rövid regényben leírta a tényállást, a fecnit aláíratta a két segédjével, és kitetette a szélvédőm mögé. Ez lett a parkolójegyem. El is tettem, mert ilyen EU-kompatibilis, csúcstechnológiás parkolójegye még a vasfüggönyön innen sincs senkinek.