A magyar idő szerint csütörtök hajnalban megindított csapássorozat végleg pontot tett a több hónapos bizonytalanság és a diplomáciai erőfeszítések sorára. A világ az utolsó pillanatig reménykedett a diplomáciai megoldás lehetőségében, bár annak esélye valójában már kedden elszállt, amikor a Fehér Ház bejelentette, az amerikai haderő akkor is bevonul Irakba, ha Szaddám Huszein elfogadja Bush ultimátumát, azaz lemond és önkéntes száműzetésbe vonul. A bizonyosság az amerikai ultimátum lejárta után két és fél órával jött el: négy és fél év után ismét amerikai cirkálórakéták hasították Bagdad egét, ezzel egy időben pedig a kuvaiti határon az amerikai csapatok átlépték az iraki határt. Az amerikai forgatókönyv azonban rögtön az elején felborult: a Pentagonból hét végén kiszivárgott hírek szerint a támadást mintegy két nappal későbbre tervezték, azonban szerdán iraki forrásokból megbízhatónak hitt jelentéseket kaptak Szaddám Huszein hollétéről, így Bush elnök az iraki vezető azonnali likvidálása reményében adta ki az idő előtti tűzparancsot. A rakéták Bagdad kormányzati épületeinek egy részét megsemmisítették, néhány órával később azonban a Pentagon le is állította a csapásokat, miután a hírszerzés közölte, Huszein él és virul.

Az amerikai csapások gyors leállítását a Kuvaitban kialakult pusztító homokvihar mellett a washingtoni stratégákat is meglepő erős iraki ellenállás is szükségessé tette. A Pentagont állítólag meglepte, hogy a hírszerzési adatok szerint mind technikailag, mind morálisan rendkívül gyenge iraki sereg milyen intenzív és gyors ellenállást tanúsított. Ezt támasztja alá, hogy a támadás másnapján amerikai kormányilletékesek a korábbi villámháború helyett már elhúzódó harcokat helyeztek kilátásba. „Mocsárba csaltuk őket, sose kecmeregnek ki belőle” – mondta erre az iraki tájékoztatási miniszter, utalva arra, hogy az iraki parancsnokok állítólagos megadási hajlandósága tudatos blöff volt.

A szövetségesek mindjárt az első napon érzékeny veszteséget szenvedtek, ami pszichológiai szempontból súlyos csapás volt a korábban fényes diadalmenetre számító hadseregnek: balesetben megsemmisült az amerikaiak egyik MH-53-as helikoptere. A támadás második hulláma helyszíni tudósítások szerint jóval visszafogottabb hangulatban, azonban annál nagyobb intenzitással kezdődött csütörtök este, amikor az elsöprő erejű légi támogatás mellett a szárazföldi csapatok is megindultak Irak belső része felé. A gyors sivatagi előrenyomulás után azonban a városok közelében ismét elakadt a támadás. Bár a nagy hírügynökségek a hét végén több alkalommal is a dél-iraki Umm-Kaszr és Bászra kikötővárosok elestéről számoltak be, hétfőn a Pentagon hivatalosan elismerte, hogy mind ez idáig nem tudták teljes egészében elfoglalni a nagyobb városokat, a szövetséges erők csupán a külvárosi részeket tartják ellenőrzésük alatt. A Bászra ostromát segítő légitámadást ráadásul hétfőn az iraki légvédelem sikeresen elhárította, kilőve egy amerikai Apache helikoptert. A szárazföldi harcok során az iraki csapatok eddig mintegy huszonöt katonát lőttek le, és iraki jelentések szerint tíz fölött van a hadifoglyok száma is.

Az iraki sikerek természetesen mérsékeltek, hiszen nem kétséges, ha tényleg beindul az amerikai hadigépezet, bizonyosan elsöpri a jobbára évtizedes haditechnikával felszerelt iraki gárdát. Az apró sikerek azonban pszichológiai szempontból az irakiakat segítik, hiszen a magát sérthetetlennek tartó amerikai hadigépezet számára egyetlen helikopter elvesztése is súlyos csapás. Ennek emlékezetes példája a délszláv háborúban lelőtt, mindaddig sebezhetetlennek hitt lopakodó repülőgép, amelynek elvesztését a Pentagon máig sem tudta feldolgozni. Ráadásul az amerikai agressziót mintha átok kísérné. Pénteken felszállás közben összeütközött két harci helikopter, tizenkét katona halálát okozva, a hét végén pedig egy amerikai rakéta tévedésből egy brit vadászgépet semmisített meg. Vasárnap egy kuvaiti táborban egy Amerika katona a parancsnokával való összekülönbözés után három gránátot dobott az egyik legénységi sátorba, aminek következtében egy bajtársa meghalt, nyolcan pedig megsérültek. Az Egyesült Államokat láthatóan megrázta az események ilyetén alakulása. Pénteken szinte sértődötten jelentették a nyugati hírügynökségek, hogy az iraki hadsereg visszalőtt a támadó egységekre, a pálmát azonban kétségtelenül a Sky Television vitte el, amely a hét végén egyenesen „merényletnek” nevezte, hogy az iraki tüzérek kilőttek két harci dzsipet a Bagdad felé tartó katonai menetoszlopból.

Amerika háborúja tehát – mint az várható volt – nem csupán a sivatagi hadszíntéren folyik, talán nem túlzás azt állítani, hogy a fő súlypont a médiára tevődött át. A világ az 1991-es Öböl-háborúban ismerhette meg az egyenes adásban közvetített háborút, most azonban még a legfelkészültebb elemzőket is mellbe vágta az a dinamizmus és lehengerlő propagandagépezet, amely a háború első percétől az amerikai elektronikus médiában folyik. A riporterek és operatőrök napi huszonnégy órában élőben közvetítenek a frontról, a csatornák exkluzívabbnál exkluzívabb képsorokkal versengenek a nézőkért. A XXI. század első igazi valóságshow-ja zajlik Amerikában, s a háborút soha meg nem tapasztalt amerikai közönség lenyűgözve ül a képernyők előtt. A hadsereg által hónapokon át képzett profi tudósítók szigorúan cenzúrázott hírei és képei azt a harctéri valóságot mutatják az embereknek, amit a háborút megindokoló politika láttatni akar, a valós tájékozódásra esély sincs.

A mérhetetlen médiaarrogancia egyik legszembetűnőbb eleme volt, amikor a katari székhelyű Al-Dzsazíra hírtelevízió bemutatta az irakiak által elfogott amerikai hadifoglyokat és az áldozatok holttestét. Ezt követően ugyanis Donald Rumsfeld amerikai védelmi miniszter élesen bírálta Bagdadot és a televíziót, amiért a foglyok nyilvános bemutatásával megsértik a genfi egyezményt. A miniszter a CNN adásában felszólította Irakot, hogy tartsa tiszteletben az amerikai hadifoglyok emberi jogait, ellenkező esetben háborús bűncselekmények miatti felelősségre vonással kell számolniuk. A bejelentés azért volt meglepő, mert alig néhány órával korábban a CNN többször is megismételte azokat a képsorokat, amelyeken amerikai tengerészgyalogosok őriznek karámba terelt és levetkőztetett iraki katonákat, akik önként adták meg magukat. Nem szólva a kubai börtönben fogva tartott tálib harcosokról.

A támadás megindítása éles nemzetközi visszhangot váltott ki. A heteken át húzódozó török parlament a háború megindítása után néhány órával mégis engedélyezte Amerika számára az ország légterének használatát, egyben azonban felhatalmazta a kormányt, hogy az ország érdekeinek védelmében a török katonai egységek szükség esetén átlépjék az iraki határt, megakadályozandó egy esetleges kurd áttörési kísérletet. Washington nem túl lelkesen reagált a felemás döntésre, ám a preventív háború gyakorlatát immár második alkalommal a nemzetközi gyakorlat részévé tevő Amerika nem tehetett mást, mint hogy mímelt tiltakozás közepette tudomásul vette a török döntést.

Egy esetleges török határátlépés azonban – ami a hírek szerint a hét végén több alkalommal is megtörtént, hivatalosan azonban lapzártánkig cáfolták – alapvetően új helyzetet teremtene a NATO-ban is. A védelmi szerződés értelmében ugyanis a szövetség az iraki konfliktus alatt részt vesz Törökország védelmében, amennyiben azt támadás érné, ha azonban török csapatok hatolnak be Irakba, onnantól Törökország nem védelemre szoruló tagállam, hanem agresszor, s mint olyan, nem jogosult a NATO-szövetségesek védelmére.

Az egyoldalú támadás megindításával a nemzetközi tiltakozás is tetőfokára hágott. Az öt földrész szinte minden nagyvárosában ezres, százezres, milliós tömegtüntetések kísérik Amerika új háborúját, a hatóságok pedig egyre fogyó türelemmel fékezik meg a tömegeket. Az utcai tömegjelenetek hátterében a hangsúly azonban továbbra is a nagypolitikán van, hiszen az ENSZ-felhatalmazás nélkül megindított háborúval az Egyesült Államok több korábbi szövetségese is Washington ellen fordult. Az afganisztáni háború idején sebtében összekovácsolt nemzetközi koalíció a múlté, Irak esetében a világ országainak nagy többsége számára nem elfogadható indok a terrorizmus elleni háború. A támadás megindítását egyöntetűen elítélte az Arab Liga, Kína, Oroszország és a vezető európai hatalmak is. Jacques Chirac francia elnök az Elysée-palotából sugárzott beszédében kijelentette, bármilyen rövid idő alatt zárul is le az iraki válság, az mindenképpen súlyos következményekkel terheli meg a jövőt. Ugyancsak súlyos hibának nevezte a háború egyoldalú megindítását Vlagyimir Putyin orosz elnök, aki szerint a jelenlegi támadás, szemben a másfél évvel ezelőtti afganisztáni hadműveletekkel, semmivel sem igazolható. Putyin, aki az iraki háború tervezésének kezdetekor még Bush egyik elszánt szövetségese volt, igen nehéz diplomáciai helyzetben van: az iraki orosz érdekeltségek miatt mindenképpen kulcsszerepre törekszik az iraki rendezésben, ezt azonban az olajra irányuló amerikai hegemón törekvések könnyen keresztülhúzhatják. Putyinnak tehát jelen pillanatban inkább a háborút markánsan ellenző európai oldalon van esélye az érdekérvényesítésre, ugyanakkor az utóbbi évek amerikai kapcsolatait sem szívesen kockáztatja.

Hogy meddig mérgesedik az egykor évtizedeken át hidegháborút vívó két hatalom konfliktusa, nem tudni, a kapcsolatokban azonban komoly romlást jelenthet, hogy hétfőn az Egyesült Államok azzal vádolta meg Oroszországot, hogy műholdas technológiával segíti az iraki csapatok tevékenységét, valamint hogy folyamatosan modern haditechnikával látja el a bagdadi rezsimet.

A háború alapvetően rányomta bélyegét az Európai Unió csütörtökön kezdődött csúcsértekezletére. Az EU talán története legmélyebb válságát éli át, az Irak kérdésében kialakult mély megosztottság minden eddiginél élesebben rávilágított a közös kül- és biztonságpolitika hiányára. A válságot jelzi, hogy a tizenötök nem tudtak megállapodni egy, a háborúval kapcsolatos közös határozatban, így végül csupán a problémát megkerülő állásfoglalásra futotta, ami megfigyelők szerint a brüsszeli adminisztráció súlyos kudarca. Tony Blair brit kormányfő például olyan határozat elfogadását sürgette, amely „a háború utáni Irak közigazgatását szabályozná” azaz a britek egy ravasz csellel mintegy utólag legalizálták volna a háborút. Jacques Chirac azonban leszögezte: nem támogat semmiféle tervezetet, és ahhoz sem járul hozzá, hogy azok az országok alakítsák ki majd Irak közigazgatását, amelyek a háborút kezdeményezték.

Az előre bejelentett vétó hosszú távú következményei egyelőre nem láthatóak, hiszen a francia politika a háború előtti hetekben is igen képlékenynek bizonyult egyes lényeges részletkérdések tekintetében, az azonban tény, hogy az elszánt szembenállás jelentősen megnehezíti majd a két kontinens kapcsolatainak helyreállítását. Nem lehetetlen, hogy az iraki háború legkellemetlenebb mellékhatása Amerika számára az lesz, amit a legkevésbé sem szeretett volna: az Európai Unió doktrínája az Egyesült Európai Államok változattól jelentősen eltér az USA által nagyon nem akart Nemzetek Európája irányába.

(folytatjuk)

* * *

Kizárnak minket?

Még az amerikai agressziót megelőzően, március 18-án cikket jelentetett meg a Süddeutsche Zeitung, amelynek legérdekesebb része Christoph Vedder, az augsburgi egyetemen oktató nemzetközi jogász azon megállapítása, hogy Lengyelország magát zárhatja ki az Európai Unióból, amennyiben kettőszáz elitkatonát küld Irakba az amerikai csapatok megsegítésére. Kijelentését a tekintélyes jogtudós egy 1997-es Európai Uniós csúcstalálkozón elfogadott előfeltételre alapozza, miszerint a kormányoknak tiszteletben kell tartaniuk a nemzetközi jogot, és esetleges nézeteltéréseiket békés eszközökkel kell rendezniük. Amennyiben tehát Lengyelország részt vesz az Irak elleni, a nemzetközi jogot súlyosan sértő háborúban, megszegi az EU-csatlakozás fent említett feltételét, vonja le a végkövetkeztetést az augsburgi professzor.

Fél órával azt követően, hogy az amerikaiak megindították agressziójukat Irak ellen, már a Spiegel online is átvette egy, szintén a háború nemzetközi jogi megítéléséről szóló cikkébe az augsburgi jogtudós megállapítását. A kérdés ezek után már csak az, hogy Lengyelország valóban fegyveresen is beszáll-e az USA iraki háborújába, és ha igen, akad-e csak egyetlen is „az európai értékközösség” diplomatái között, aki a feszegetni kezdi a témát. Ebben az esetben ugyanis a lengyeleken kívül kellemetlen helyzetbe kerülhet Magyarország is, amelynek kormánya tevőlegesen kiállt az Egyesült Államok háborús politikája mellett. Hazánk és Lengyelország mellesleg szerepel az Egyesült Államok által közzétett 30-as listán, amelyen Washington az őt támogató szövetséges államokat gyűjtötte csokorba.

(kádár)

* * *

A Mazsihisz és a háború

A háború kitörésének másnapján a magyarországi keresztény egyházak egyhangúan elutasították az értelmetlen támadást, a Mazsihisz elnöke azonban meglepő módon az Egyesült Államok pártjára állt. Tordai Péter a következőket nyilatkozta a támadás hírére reagálva a Magyar Nemzetnek: „…Izraelben élnek rokonaink, akiknek biztonságát a terrorizmus komolyan fenyegeti. Ha ezt a vérontást egy háborúval meg lehet szüntetni, akkor azt a megoldás felé vezető helyes útként lehet értelmezni. Mi ugyanis úgy aggódunk az Izraelben élő zsidó testvéreinkért, mint a katolikus egyház az írországi katolicizmusért.” Másnap annak a Mazsihisznek a rabbikara, amelynek elnöke maga Tordai, elhatárolódott a nyilatkozattól, s a rabbik úgy fogalmaztak közleményükben: „… a felvetett probléma sokkal komplexebb és árnyaltabb megközelítést igényel, tekintettel arra, hogy zsidóságunk (…) eredendően a békéért imádkozik”.

sv