George W. Bush, az Egyesült Államok elnöke múlt héten hivatalosan is bejelentette, hogy jövőre újra jelölteti magát az elnöki posztra. A tekintélyes Time magazin hosszú összeállítást szentelt a jövőre esedékes amerikai elnökválasztás esélyeinek latolgatására, amelynek lényege, hogy a Demokratáknak igencsak össze kell szedniük magukat, ha Bushsal szemben potenciális jelöltet kívánnak állítani. Kétségtelen, hogy Amerikában rég nem látott magasságokban szárnyal Bush népszerűsége. Felmérések szerint az amerikaiak 65-70 százaléka elégedett munkájával, az iraki háborút 77, a terrorizmus elleni nemzetközi küzdelmet pedig 64 százalék tartja egyértelmű sikernek. Mindez látványosan mutatja az amerikai média mindenhatóságát és a szűrt információk félelmetes hatását. Az amerikaiak többsége ugyanis saját bevallása szerint kizárólag az amerikai hírcsatornákból tájékozódott az említett eseményekről, amelyek szigorú cenzúrázásáról és a kimenő információk hangulati szűréséről már a háború előtt számtalan elemzés született. Ez azonban mellékes abból a szempontból, hogy Amerika saját sikereként értékeli a világpolitikai események elmúlt egy évének alakítását, valljuk be, nem is minden ok nélkül.

Európa megosztásával ugyanis Washington a hidegháború lezárása óta a legnagyobb eredményét érte el, hiszen a formálódó közös biztonságpolitika ellehetetlenítésével (Zbigniev Brzezinski halhatatlan szavait kölcsönözve, a „vazallusok” segítéségével) még megszületése előtt kómába taszította a hegemóniáját veszélyeztető erőt. Ehhez képest pedig az iraki olaj viszonylag csekély veszteségekkel való megszerzése és Oroszország újbóli behódoltatása apróbb sikereknek számítanak csupán, főként, hogy a konfliktusok ellenére a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelem jelszava még mindig hatékony hívószónak számít szinte az egész nyugati világban.

Ebbe a helyzetbe robbant bele tíz nappal ezelőtt három pokolgép Rijádban, majd alig egy héttel később újabb öt Casablancában. A szaúd-arábiai fővárosban csaknem százan veszítették életüket, amivel a merénylet a tavalyi Balin elkövetett robbantás óta a legsúlyosabb terrorcselekménynek számít. Az öt nappal későbbi marokkói robbantások pedig végképp bebizonyították, a terrorizmus új dimenzióba lépett, a célpontok kiterjedtebbek. Washingtonnak látszólag szembesülnie kellett azzal, hogy a sikerként elkönyvelt nemzetközi hadjárat valójában súlyos kudarc. A tíz nappal ezelőtti, a szaúd-arábiai Rijád egyik, főként külföldiek által lakott negyedében elkövetett robbantások után szombaton a marokkói Casablancában követtek el összehangolt támadást zsidó és nyugati érdekeltségi célpontok ellen. A tizennégy öngyilkos merénylő csaknem egy időben robbantotta fel magát az öt célpontnál, amelyek elsősorban marokkói zsidó létesítmények – köztük egy zsidó temető és egy kulturális központ, valamint egy kuvaiti tulajdonban lévő, főképp nyugati üzletemberek által látogatott szálloda – voltak, az elkövetőn kívül legkevesebb negyven ember vesztette életét. A marokkói hatóságok egy szélsőségesnek tartott iszlám szervezetet, a Szalafista Dzsihádot sejtik a robbantások hátterében. Az Egyesült Államok azonban valószínűnek tartja az Al-Kaida kapcsolatot, éppen ezért speciálisan képzett nyomozókat és ügynököket szándékoznak a helyszínre küldeni.

A merényletek rossz pillanatban jöttek, hiszen amerikai illetékesek éppen a megelőző napokban nyilatkozták, hogy az Al-Kaida hálózatát sikerült alapjaiban megrendíteni, a nemzetközi terrorizmus hálóját pedig a ’60-as évek szintjére visszalökni. Az Egyesült Államok saját közlése szerint az elmúlt egy évben mintegy háromezer Al-Kaida-tagot, és a vezetők közel felét likvidálta, valójában azonban senki sem tud biztosat a hálózat állapotáról. Mint kiderült, a megalapozatlan elbizakodottság súlyos hiba volt, beigazolódtak azok a vészmadárkodásnak kikiáltott jóslatok, amelyek szerint az iszlám világ és az Amerikával való szembenállás szimbólumaként számon tartott Irak megtámadása újabb, a korábbiaknál súlyosabb terrorhullámot indíthat el a világban. A két merénylet azt bizonyítja, hogy immár nem csak az Egyesült Államok és Izrael, hanem a Washingtonnal „lepaktált”, árulónak tekintett arab és muzulmán országok is célponttá váltak. Az események egybecsengenek azzal a februári üzenettel, amelyet Oszama bin Ladennek tulajdonítanak, és amely az „Amerika kiszolgálóivá lett pártütő országok felszabadítására” szólít fel. Ezáltal lényegében széles spektrum nyílik meg. Mert bár az üzenet elsősorban az „Amerika által mozgatott bábkormányok uralma alatt nyögő muszlim testvérek felszabadítására” szólít fel, semmi sem biztosítja, hogy az Irak elleni háborút lelkesen támogató egyéb, akár európai országok ne kerülnének idővel a célkeresztbe. Az események tükrében remélhetőleg a magyar kormány is áttekinti az iraki háborúval és a rendezésben való részvétellel kapcsolatos álláspontját, hiszen a szövetségesek mellett, mint látható, elszánt ellenségekre is szert tehetünk.

Másrészről azonban a mostani események semmiképpen nem tekinthetők váratlannak, hiszen elemzők már hónapokkal ezelőtt megjósolták egy ilyen forgatókönyv menetét. Az Öböl-térségben és a Közel-Keleten elindult újabb terrorhullám így minden bizonnyal ismét jelentősen megmozgatja majd a stratégákat. Az elmúlt hetek eseményei azt mutatják, hogy az amerikai neokonzervatívok legszélsőségesebb elképzelései – az iraki lendületre alapozva „demokratizálni” az egész arab térséget, és egy, a szovjet birodalom összeomlásához hasonló lavinát indítani el – katasztrófához vezethetnek. Emlékezetes, hogy az iraki győzelem után komoly nézeteltérés robbant ki az amerikai kormányon belül, hogy Szíria kérdését katonai vagy diplomáciai úton rendezzék.

A szaúdi gyilkos merénylet mindazonáltal különös pontossággal illik a neokonzervatívok által felvázolt lehetséges háborús forgatókönyvbe is. Szaúd-Arábia ugyanis a második világháború óta az Egyesült Államok legszilárdabb térségbeli szövetségese. A világ legnagyobb feltárt kőolajtartalékaival rendelkező ország olajipara javarészt amerikai érdekeltségi vállalatok kezében van, s míg az ország lakosságát igen mélyen átitatja az Amerika-ellenesség, az uralkodóház hatalmát lényegében éppen az erős amerikai katonai jelenlét biztosítja. És az Egyesült Államoknak itt természetesen nincsenek demokráciaproblémái, pedig Irakkal szemben a baráti Szaúd-Arábiában még parlament sincsen, az állami vezetés minden szintjét az uralkodóházhoz kötődő szűk hatalmi elit tartja a kezében.

Az Irak elleni háború előkészítésének időszakában több olyan elemzés látott napvilágot, amelyek szerint az iraki olajkészletek megszerzésével az Egyesült Államok „ejteni” kívánja Szaúd-Arábiát, tekintve, hogy a napról napra fokozódó Amerika-ellenes érzelmek fokozott fenyegetést jelentettek az országban dolgozó amerikaiak számára. Az úgymond szakításhoz kiváló alapot jelentett a szaúdi uralkodóház elzárkózása az Irak elleni háború ügyében, ami elemzők szerint végképp megpecsételte a sivatagi királyság és Washington kapcsolatát. Nem hivatalos források szerint Rijád végül azzal a feltétellel járult hozzá légtere és néhány bázisa használatához az Irak elleni támadásban, hogy a háború végeztével az amerikai hadsereg kivonja egységeit az ország területéről. Hogy az állítólagos megállapodás milyen körülmények között jött létre, máig nem tudni, az azonban tény, hogy az Bagdad eleste után két héttel Donald Rumsfeld maga utazott Szaúd-Arábiába, ahol látványos külsőségek közt bejelentette, Irak legyőzésével okafogyottá vált az amerikai katonai jelenlét az országban, ezért az Egyesült Államok felszámolja szaúd-arábiai bázisait.

Amennyiben a lépés mögött valóban Rijád és Washington alkuja áll, azért különös, mert az amerikaiak távozásával a szaúdi uralkodóház lényegében saját halálos ítéletét írta alá. Az országban ugyanis rendkívüli befolyással bírnak fundamentalista iszlám vallási irányzatok, amelyek éles ellentétben állnak az uralkodócsalád elmúlt évtizedekben követett Amerika-barát politikájában. Mint arra egyébként amerikai elemzők is felhívták a figyelmet, nagy az esély arra, hogy Washington katonai és gazdasági támogatásának megszűntével előretörnek az iszlám irányzatok, és elsöprik a jelenlegi uralkodóházat.

Lehetséges azonban, hogy a háttérben felállított amerikai forgatókönyv nagyon is számolt ezzel a lehetőséggel. Idén február elején napvilágot látott az a dokumentum, amely szerint a Pentagonban kidolgozták Szaúd-Arábia felosztásának tervét (Demokrata 2003/8. szám), amely szerint az országot – a három szent iszlám város, Mekka, Medina és Dzsidda kivételével – amerikai megszállás alá vonnák, végképp biztosítva ezzel a térség olajkészletei feletti uralmat és Izrael regionális vezető pozícióját. A „hivatalosan kiszivárogtatott” információk szerint az iraki készletek felszabadulásával Szaúd-Arábia immár nem olyan fontos az Egyesült Államok számára, mégis botorság lenne azt hinni, hogy Washington letett volna az évtizedek alatt kiépített infrastruktúráról és kapcsolatrendszerről. Amennyiben azonban a sivatagi országban felbomlik a törvényes rend, és közvetlenül is veszélybe kerülnek az amerikai érdekek, az nyomós indokot jelentene Washington számára Szaúd-Arábia „pacifikálására”.

Az már most bizonyos, hogy a szaúdi, majd egy héttel későbbi casablancai merényletek újabb katalizátorként szolgáltak az Irak után némileg megtorpanni látszó „terrorizmus elleni háborúhoz”.

Ennek eredményei azonban, mint látjuk eddig meglehetősen visszafogottnak nevezhetőek. A sokat kárhoztatott tálib rémuralom alól „felszabadított” Afganisztánban a színes, demokratizálódásról szóló propaganda ellenére valójában nem változott semmi. A hegyvidéki ország éppúgy éli hétköznapjait, mint sok száz éven át. Mindennaposak a törzsi villongások, és a nemzetközi békefenntartók jelenléte ellenére a hadurak tovább vívják véres helyi háborúikat. Egy év elmúltával ma már állíthatjuk: beigazolódtak azok a jóslatok, amelyek az Egyesült Államok katonai bukását jelezték előre már a háború 2001. őszi kezdetekor. Afganisztánban ugyanis nincs béke. A világ legjobban felfegyverzett és állítólag legképzettebb hadserege éppúgy tehetetlennek bizonyult az országban, mint annak idején a Vörös Hadsereg csapatai, s az eredmények is hasonlóak. A főváros elfoglalásával létrehoztak egy fél-bábkormányt, amelynek hatalma inkább adminisztratív és szimbolikus, mintsem tényleges. Most szovjetbarát kormány helyett a Hamid Karzai volt amerikai olajtanácsadó vezette kabinet irányítja az országot, aki azonban a külföldi katonák nyomasztó jelenléte nélkül éppoly tehetetlen, mint két évtizeddel korábbi elődei.

A jelenlegi helyzetet látva könnyen hasonló sorsra juthat Irak is, bár az öbölbeli ország stratégiai fontossága össze sem hasonlítható a pusztán regionális geopolitikai célokat szolgáló Afganisztánéval, így vélhetően Washington is nagyobb gondossággal jár majd el Irak esetében. A rendezést azonban jelentősen nehezíti, hogy az ország továbbra is az amerikai belpolitikai villongások küzdőtere. Emlékezetes, hogy a Bush-kormány agresszív politikája hátterében álló neokonzervatívok korábban komoly támadást intéztek az inkább a diplomáciára és a nemzetközi kapcsolatokra építő Colin Powell külügyminiszter ellen. A Donald Rumsfeld vezette védelmi minisztérium a háború utolsó napjaiban minden korábbinál élesebb kritikával illette a washingtoni külügyminisztériumot, amely csatából akkor győztesen jöttek ki: Irak élére Rumsfeld személyes pártfogoltja, Jay Garner tábornokot nevezték ki.

A gyors konszolidáció reménye azonban rögtön az elején szertefoszlott, az amerikai vezetés ugyanis rá kellett hogy döbbenjen: a heves propaganda ellenére katonáikat inkább nemkívánatos megszállóként, mintsem felszabadítóként fogadják. Az Irakban többségben lévő síiták nagyon is világosan kifejezték: nem kérnek a demokráciából, és napról napra több tízezren utcai demonstrációkon követelik a megszállók kivonulását és egy iszlám állam létrehozását.

Szaddám Huszein diktatúrája ugyanis elsősorban éppen a radikális iszlám mozgalmakat korlátozta, és a világi állam jegyében éppen a többségben lévő fundamentalista síiták szenvedtek az elnyomástól. Az amerikai jelenléttel párhuzamosan egyre erősödő Amerika-ellenesség tompítását az sem segítette elő, hogy az állig felfegyverzett katonák több alkalommal is belelőttek a tüntető tömegbe.

Amerika tehát – Koreához, Koszovóhoz és Afganisztánhoz hasonlóan – a konkrét háborús cselekményekben haderejénél és döntő légi fölényénél fogva felül kerekedett, a békét azonban elveszítette. Lényegében ennek beismerése a váratlanul gyors kormányzóváltás, amiben szimbolikus jelentőséggel bír, hogy Paul Bremer személyével a Colin Powell-féle vonal egyelőre felülkerekedett a Rumsfeld-féle neokonzervatív érdekkörön.

Míg Bagdadban a politika áll a fókuszban, Irakban látványosan tovább folyik a hajsza Szaddám Huszein után, aki lassan mitikus figurává válik: nem ritkán néhány órás eltéréssel érkeznek jelentések egymástól több száz kilométerre eső helyiségekből, hogy látták a volt elnököt és szűkebb kíséretét. Az állítólagosan mindent látó műholdakkal felszerelt amerikai hadsereg pedig ostobán toporog. Bár az sem kizárt, hogy mindez csupán színjáték és Szaddám Huszein már régen valahol egy baráti ország vendégszeretetét élvezi, Amerika hallgatólagos tudomásával. Hiszen, ha belegondolunk, Irak megszerzésével Huszein személye indifferensé vált Washington szemében, elfogása immár csupán utójátéka lenne a hadműveleteknek. Látványos, permanens keresése vagy éppen diplomáciai okokból hallgatólagos elbocsátása sokkal többet jelenthet bizonyos egyéb szempontok mentén az Egyesült Államoknak. Ilyenek például azok a független orosz forrásból származó információk, amelyek szerint Szaddám Huszein amerikai jóváhagyással Oroszországban vendégeskedik. Bár a hírt hivatalos források határozottan cáfolják, így valóságalapja igencsak kérdéses, több apró jel is arra mutat, hogy a bukott iraki vezetés és Oroszország kapcsolatai mindenképpen biztos alapot jelenthetnek az exelnök védelmére.

Emlékezetes, hogy a háború vége felé nagy vihart kavart a Bagdadból távozó orosz diplomáciai konvoj ellen elkövetett – hivatalosan véletlennek minősített, más források szerint pedig meg sem történt – amerikai támadás, amellyel kapcsolatban azóta is számos teória látott napvilágot. Az esetet követően több nyugati hírügynökség is olyan információk birtokába jutott, amelyek szerint az incidens annak a több hónapos hajszának a lezárása volt, amelyet az amerikai és az orosz titkosszolgálat folytatott az iraki kormányzati archívum megszerzéséért. Független orosz elemzők akkor valószínűsítették, hogy a nagykövet konvoja ezen dokumentáció egy részét volt hivatott kimenekíteni az országból, amit alátámaszt az amerikai támadás ténye is, hiszen a konvoj pontos útvonalát és áthaladási idejét előre közölték az amerikai katonai vezetéssel, így véletlenről nehezen beszélhetnénk. A támadás ezen logika szerint mindenképpen tudatos stratégia része kellett hogy legyen, mint ahogy az is, hogy az incidenssel szinte egy időben Moszkvába érkezett Condoleeza Rice, Bush elnök biztonságpolitikai tanácsadója. Hogy miről folyt az egyeztetés, azt természetesen a szokásos diplomáciai közhelyek mögé rejtették, az azonban bizonyos, hogy ezt követően érezhetően megváltozott a két hatalom kapcsolata az iraki háború tekintetében. Moszkva látszólag elfogadta, hogy meglévő gazdasági és politikai érdekeltségei jelentősen visszaszorulnak a térségben, cserébe Washington, úgy tudni, bizonyos orosz olajérdekeltségek felett szemet huny, s ígéretet tett rá, hogy az iraki olaj megszerzésével létrejött monopolhelyzetében is figyelembe veszi a jövőben Moszkva gazdaság- és energiapolitikai érdekeit (lásd Demokrata 2003/4. szám). Ennek kiharcolása pedig, nem túlzás azt állítani, létkérdés a nagypolitikai álmok mellett egyre mélyülő gazdasági válsággal küszködő Oroszország számára. Ezzel egybecseng a Putyin elnök által a múlt héten meghirdetett modernizációs program is, amelyben a hangsúly már nem az Egyesült Államok vezető szerepének ellensúlyozásán volt. Sőt Putyin néhány szóval méltatta is az Amerika által létrehozott antiterrorista koalíció eddigi működését, a nemzetközi politika egyik legfontosabb lépésének nevezve azt. Érzékelhetően megváltozott tehát a háború előtt és annak első szakasza alatt megismert éles hangnem, ami mindenképpen azt jelzi, Oroszország valamilyen módon megtalálta a számítását. Új fejezet kezdődött a világpolitikában.